Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - 1,4-20. Bevezetés

hamarosan a hét első napját tartották heti ünnepnapként, azt más adatok is tanúsítják (1. Kor. 16,2, vö. annak hangsúlyozását, hogy Jézus a hét első napján támadt fel, továbbá Csel. 20,7). De arra nézve, hogy ezt a napot az „Ür napjá"-nak, tehát Krisztus napjának nevezték, Jel. 1,10 a legrégibb ránk maradt adat. Az „Ür napja" a hét első napja, mert sajátos értelmében Krisztusé: tulajdonává tette azt feltámadása által s a feltámadás eszkatológikus ragyogása sugárzik róla azóta letörölhetetlenül. Egy ilyen napon, talán éppen amikor a gyülekezet istentiszteletre gyülekezett össze, „a Lélek által elragadtatásba esett" János. Az elragadtatás transz-szerű állapota a Szentlélek műve volt: az Újszövetség egyfelől úgy beszél Isten Lelkének a munkájáról a keresztény ember életében, hogy az átjárja egész lényünket és megújhodott erkölcsi életünket sugalmazza, hordozza (Rm. 8,4.9 kk.). De másfelől ismeri az Újszövetség a Léleknek olyan megnyüatkozásait is, amelyeket „eksztázis"-nak (magyarul: elragadtatásnak vagy „eksztatikus élmény"-nek szoktunk mondani (2. Kor. 12,1 kk.; 1. Kor. 14,18; Csel. 2,1-13; 22,17 kk. stb.). Az eksztázis a vallástörténet széles területein ismert jelenség, amelynél az elragadtatásban részesülő egyén a révület állapotában (esetleg álomban vagy félálomban) hangokat hall (audició), képeket lát (látomás, vízió), kinyilatkoztatást kap, érthetetlen nyelven beszél (nyelveken szólás, glosszolalia) stb. Mint igen sok pogány vallásban, úgy az ókori vallásokban is sokszor találkozunk eksztatikus jelenségekkel, melyekben az istenség megszállottjai kinyilatkoztatásban részesülnek, pl. jövendölnek, tanácsot adnak stb. Az Ószövetségben gyakran hallunk a prófétai megszállottságról (4. Móz. 24,15 kk. stb.). Az Újszövetség azonban általában erősen visszaszorítja az ilyesféle jelenségeket, bizalmatlan irántuk és a gyülekezeteket arra hívja fel, hogy vizsgálja meg a „lelkeket" (1. Jn. 4,1-3). Az elragadtatásnak, melyben János részesült, először audició-jellegű volt, amennyiben „trombitáéhoz hasonló hangot hallott". Az ószövetségi istentiszteletben a trombiták megfújása fontos szerepet játszott pl. áldozatok bemutatásánál vagy imádságra való felhívásnál. Trombitaszó jelzi az apokaliptikus események bekövetkezését (Mt. 24,31; 1. Kor. 15,52; 1. Tess. 4,16; Jel. 8,2 stb.). Itt mindkét vonatkozásra, az istentiszteleti élettel kapcsolatosra és az apokaliptikusra egyaránt figyelnünk kell. Jánost elragadtatásában állandóan kísérik az istentiszteleti életből vett motívumok, amint arra a 4. és 5. fejezet magyarázatánál külön is gondolnunk kell majd. A trombitáéhoz hasonló hang felszólítássá sűrűsödik össze és arra hívja fel Jánost, hogy látomásait írja le és küldje el a felsorolt hét gyülekezetnek: Efezusba, Szmirnába, Pergamumba, Tiatirába, Szárdiszba, Filadelfiába és Laodiceába. Ε hét gyülekezet sorrendje talán abból érthető, hogy a felsorolt városok egy Efezusból észak felé kiinduló és Pergamumig haladó, majd onnét ismét délkelet felé forduló és Tiatirán, Szárdiszon, Filadelfián és Laodiceán keresztül ismét Efezusba visszakanyarodó római műút mentén feküdtek és postai, valamint törvénykezési központok voltak. Ezek a városok közigazgatási és politikai jelentőségüknél fogva az állami császárkultuszban is fontos szerepet töltöttek be. Keresztény gyülekezeteik tehát fokozottan veszélyeztetett helyzetben éltek. Arra is figyelni kell, hogy a Jel. keletkezésének idejében ugyan e körzet 49