Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

BEVEZETÉS - A Jelenések könyvének kinyilatkoztatás-igénye

zedékek egymásutánjának a során nevelés, fejlődés, haladás vagy más immanens tényezők segítségével az ember erkölcsi tekintetben fejlődne, magasabb életszintet érne el és ki tudná küszöbölni magából a saját egzisztenciáját állandóan fenyegető ártó erőket. Sem a kulturális felemelkedés, sem a technikai haladás nem biztosít az embernek olyan erőket, amelyek képesítenék, hogy legyőzze a bűn életrontó hatalmát, megszüntesse a lázadást Isten ellen és helyreállítsa a bűneset által megromlott harmóniát Istennel. 3. Különleges jelentőséget kapnak ebben az összefüggésben az antikrisztusra, prófétájára és Babilonra vonatkozó látomások. Ezek ugyan jórészt a Jel. szerzőjének korából vett motívumokat dolgoznak fel (így a Nero redivivus, a császárkultusz, a római birodalom abszolúttá vált politikai hatalma motívumait). Ezeknek az utalásoknak a jelentősége azonban nem merül ki abban, hogy a szerző általuk saját kortársaihoz szól. Az utalások nem elégednek meg egykorú események és jelenségek jelképes ábrázolásával. Túl utalnak a jelképeken és azok aktuális, „kortörténeti" értelmezésén, a mindenkori antikrisztusi hatalmak megjelenítőivé, szimbolikus kiteljesedéseivé válnak. Ezekkel a hatalmakkal kapcsolatban a Jel. szerzője főként két mozzanatra figyelmezteti a gyülekezetet. Egyfelől ezek a hatalmak történelemformáló erejüket nem önmagukban bírják, hanem „kapják" (Jel. 13). Hatalmuk tehát csak azon a körön belül és annak az irányvonalnak megfelelően érvényesülhet, amelyre nézve azt kapják. Mint ilyenek ezek a hatalmak is Isten kezében vannak, nem élhetnek hatalmukkal tetszésük szerint. De másfelől ezek a hatalmak Isten próbára tevő ítéleteinek az eszközei. Mint ilyenek annyira reális hatalmak, hogy nemcsak elámíthatják a világot és azt valóságosan is igájuk alá hajthatják, hanem még hadakozhatnak is „a szentek ellen", sőt le is győzhetik őket (Jel. 13,7). Az antikrisztusi hatalmak időnként különböző sajátos történeti jelenségekben testülhetnek meg: „Már most is sok antikrisztus támadt", — írja 1. Jn. 2,18. Mindezeket összefoglalva azt mondhatjuk tehát: a látomások feltárják egy bizonyos vonatkozásban — ti. az Istenhez való viszony vonalán — a történelem mozgató erőit, amelyek döntő jelentőségűvé válnak a gyülekezet számára, hogy felismerje az idők jeleit és saját helyes útját saját korában. Nem a történeti események immanens törvényszerűségéről, azok mozgató rugóiról van szó, hanem azokról a történeti immanens és transzcendens motívumokról, amelyek a történeti élet Istenhez való viszonyában kapnak döntő jelentőséget. A Jel. látomásai révén a történelem a gyülekezet számára az Istenhez való viszonyra vonatkozólag áttetszővé, transzparenssé válik. Mindez a gyülekezet számára azért döntő, hogy saját korában „tájékozódni" tudjon — nem a történelem „óramutatóját" figyelve, hogy abból számítsa ki mennyire haladt előre „Isten órája". A „tájékozódás" inkább azt jelenti, hogy a gyülekezet a kinyilatkoztatás igéjének világításában tudja felismerni saját korának értelmét az Istenhez való viszony tekintetében. így nem válik János „történetszemlélete" a történelem értelmét kutató „történetfilozófiává", de nem válik a történeti események sodra kinyilatkoztatási forrássá sem, hanem ellenkezőleg az kerül Isten igéjének megvilágításába. 31