Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)

BEVEZETÉS - A Jelenések könyve mint apokaliptikus irat

Vizsgálata meggyőzően mutatta ki a leírt látomások élményszerűségét. Szerinte a látomásokban hallucinációkról, ill. ún. pszeudohallucinációkról van szó. A modern pszichiátria a hallucinációkat általában betegségtünetekként kezeli. Ezért felvetődik a kérdés, hogy vajon nem kell-e magát Jánost, a látnokot beteg lelkűnek („patológiásnak") és a Jel.-t is beteg lelkületű egyén művének tekinteni. Nem térhetünk ki ennek a kérdésnek részletes vizsgálatára. Elégedjünk meg annak a megállapításával, hogy nem minden hallucináció tekinthető patológiás egyén lelki megnyilatkozásának. A Jel.-re vonatkozó pszichoterápiás vizsgálatok pedig röviden abban a megállapításban foglalhatók össze, hogy János, a Jel. szerzője az orvosi pszichiátria megállapításai értelmében semmiképpen sem minősíthető patologikus egyénnek: „János — mondja Schneider — éppen úgy nem minősíthető patologikusnak, mint Matthias Grünewald vagy Albert Dürer".

1 A Jel.-ben leírt látomások megértése érdekében azonban két mozzanatra kell figyelnünk. János nem írja le látomásait, a látott képeket és eseményeket, a hallott szózatokat stb. „nyersen", azaz tiszta eseményszerűségüknek megfelelően, hanem a látottakat és hallottakat leírásával máris „értelmezi", azaz a látomásképbe már a leírásnál belefűzi annak sajátos értelmét és jelentőségét. Ezt főként oly módon cselekszi, hogy a látomásbeli képeket, ill. hallott szózatokat nagyobbrészt ószövetségi prófétai motívumokkal vagy esetleg egyéb, az apokaliptikus hagyományból származó képzetekkel kapcsolja össze, „illusztrálja" és így kapott szavakkal írja körül. Pl. a mennyei istentisztelet leírásánál (4-5. fej.) segítségül veszi Ezs. 6, Ezék. 1 stb. prófétai elbeszéléseit. Hasonlóan támaszkodik a négy apokaliptikus lovas leírása (6,1-8) világosan Zak. 6,1-3-ra. Az ötödik trombitaszóval előtörő félelmetes apokaliptikus sereg (9,1-11) leírása a Jóéi 1-2. fejezetében elbeszélt sáskacsapásról szóló tudósítást használja fel. Ezt az írói eljárást nem szabad úgy értelmezni, hogy a szerző látomásképeit az említett ószövetségi motívumok segítségével alkotta volna meg. Ha így járt volna el, akkor látomásai fiktív irodalmi forma kifejeződései lettek volna és nem gyökereznének élményekben. János éppen fordítva járt el: valóságos látomásainak leírásánál segítségül vette az ószövetségi próféciát — abban a meggyőződésben, hogy látomásai Isten kinyilatkoztatásában gyökereznek és ezért „értelmezhetők" ószövetségi motívumok segítségével. Ily módon egyfelől beleállította látomásait a prófétai kinyilatkoztatás hosszú történeti folyamatába, másfelől pedig útmutatást is adott olvasóinak, hogyan érthetik meg helyesen a sokszor egészen idegenszerű képeket. Amit egykor a próféták írtak le, azt — érvényesítve annak kinyilatkoztatás-jellegét — saját látomásaira vonatkoztatta és ez utóbbiakat a felhasznált prófécia apokaliptikus kiteljesedésének és valóra válásának minősítette. Amit pl. Jóéi a sáskajárással kapcsolatban Isten ítéleteként prófétált, azt János úgy értelmezte, hogy az majd abban az ítéletes csapásban teljesedik ki és valósul meg igazán, amelyet látomásában látott. Ez már átvezet a másik, nem kevésbé lényeges mozzanatra. Ószövetségi történetek, az általuk leírt események és azok szereplői az eszkatológikus jövendőre utaló és mutató típusokká válnak és mint ilyenek mintegy kulcsot adnak az olvasó kezébe, amellyel megfejtheti a jelen és az eszkatológikus jövendő titkait. Ez a „kulcs" nem az olvasó kíváncsiságának kielégítéséhez 1 Schneider, Erlebnisechtheit, 141. lap. 10