Karner Károly: Apokalipszis (Bécs, 1974)
FORDÍTÁS ÉS MAGYARÁZAT - II. rész - 2. szakasz. 6,1-8,1. A hét pecsét feltörése
12 11 13 14 15-15 részt a mennyei istentisztelet hódolatában és dicsőítésében. Ezért köszönthetik őt hangos szóval, üdvkiáltással mint a „mi" Istenünket, tehát mint azt az Istent, aki kiszabadította őket e világ kísértéseinek és istenellenes hatalmainak halálos szorításából. Vele együtt köszöntik a Bárányt, mint a Megváltót. A mennyei istentisztelet e mozzanatát János úgy gondolja el és adja tovább olvasóinak, hogy a hódolat e szavainak elhangzása után a belső kör, tehát az angyalok serege, a huszonnégy vén és a négy élőlény veszi át a hódoló és dicsőítő éneket. Hetes tagolású énekben a kezdő „ámen", azaz „úgy legyen" szavával igenlik a nagy sereg üdvénekét és viszik azt tovább saját dicséretükkel és hálaadásukkal. Ez az ének nagyrészt azonos az 5,12-ben közölttel. Talán azok közé az énekek közé tartozik, amelyek a jeruzsálemi templomban és a gyülekezet istentiszteletében is felhangzottak a liturgikus rend szerint előírt időpontban. Míg az üdvözültek köszöntő és egyben hálaadó éneke elsősorban az Isten és a Bárány által szerzett megváltásra, üdvösségre utal, addig a mennyei seregek e dicsőítése Istennek, a Mindenhatónak és Teremtőnek a dicsőségét, hatalmát, erejét és bölcsességét emeli ki, amelyért neki hálaadás, dicséret, tisztesség és dicsőítés jár. A jelenet második fele az első szakasz értelmezését foglalja magába. Hasonló jellegű értelmezés ugyan a prófétáknál is előfordul (pl. Zak. 4,2-5; 4. Esdr. 2,44 stb.), a Jel.-ben azonban csak 17,7 k. találkozunk vele. Ez a körülmény mutatja, hogy a szerző milyen jelentőséget tulajdonított e szakasznak. Az értelmezést a huszonnégy vén közül az egyik adja, ami annak még külön hangsúlyt is ad, mert hiszen így az értelmezés Isten közvetlen környezetéből származik. A „fehér ruhába" öltözöttek — tehát az isteni dicsőséggel megajándékozott üdvözültek — „nagy nyomorúságból" jönnek. Nem szűkös, emberi nyomorúságra, esetleg betegségre, szociális elnyomásra, stb. kell gondolnunk. A megfelelő görög szó (thlipszisz) arra a „nyomorúságra" vonatkozik, amely a hitük miatt az „utolsó időkben" megpróbált emberekre és népekre szakad rá (vö. Dán. 12,1; Mk. 13,19; Jel. 3,10). Ezért a fehér ruhába öltözötteken azok értendők, akik a legnagyobb kísértések, üldözések és fenyegetések közt is helytállottak és akár életüket is odaadták, hogy „mindvégig állhatatosak" (Mk. 13,13) maradjanak. A mártírokra, de nemcsak rájuk kell gondolnunk. Az Ószövetségből átvett kifejezésekkel (1. Móz. 49,11; 2. Móz. 19,14), de újszövetségi paradox szóhasználattal (vö. Rm. 3,25; 5,9; Zsid. 9,14, főként pedig Jn. 1,7) fejezi ki a magyarázat, hogy a fehér ruhába öltözöttek, mint akik a nagy nyomorúságból jöttek „megmosták ruhájukat és fehérre tisztították a Bárány vérében". Nem saját erkölcsi magatartásukkal, nem is vértanúságukkal érdemelték ki üdvösségüket, hanem azt egyedül a Krisztus által szerzett váltságnak köszönik. 7 Párját ritkító finom vonásokkal, mélységes áhítattal írja le a következő két vers a megváltottak „üdvösségét". Hiányzik a leírásból egyfelől minden érzéki vonás, másfelől minden olyan mozzanat, amely valamiképpen boszszúra vagy a földi életben őket nyomorgató ellenségen vett megtorlásra utalna. Ellenben a leírás alapmozzanata az, hogy az üdvözültek a mennyei istentiszteletben papi szolgálatot végeznek, tehát teljes valójukkal Istennek 101
