Karner Károly: Evangélium, magyarság (Győr, 1942)
Úrvacsora és evangélium
176 nem ad tudósítást az úrvacsora szerzéséről. Lukács elbeszélése az utolsó vacsora történetét Jézus szavaival tölti meg. Ezek közt van egy a kehely kiosztását rendelő mondás, de ez nem az úrvacsorának a rendelését foglalja magában. Ez a körülmény feljogosítani látszik arra feltevésre, hogy itt egy olyan régebbi tudósítás töredékei maradtak ránk, amelyek az utolsó vacsora történetében semmit sem tudnak az úrvacsora szerzéséről. Hozzájárul ehhez az a körülmény, hogy Luk. 22, 18 igéje megtalálható Máté 26. 29-ben és Márk 14, 25-ben is, de itt azt a benyomást kelti, mintha egy régebbi tudósításnak a csökevénye volna. Ez a látszólag régebbi tudósítás nem mond semmit sem arról, hogy Jézus halálának a váltság jellegét tulajdonította volna, amint az az úrvacsora szerzési igéiben megvan. A Márk és Máté, továbbá Pál-féle közlés ehhez a feltételezett, íII_ a Lukácsszöveg alapján valószínűsíteni próbált régebbi tudósításhoz úgy viszonylik, mint egy „aetiologikus kultusztudósítás", — ahogyan Schmidt nevezi. Aetiologikusnak a vallástörténetben az olyan tudósításokat mondjuk, amelyeket egy a gyülekezetben, ill. vallásos közösségben szokásos istentiszteleti, ill. egyéb vallásos cselekvény igazolásául utólag szerkesztenek, rendesen akkor, amikor az illető cselekvény eredetét már nem tudják, vagy ha a cselekvény valóságos eredete nincs összhangban azzal az értelemmel, melyet neki tulajdonítanak. Az úrvacsora szerzéséről szóló tudósítás így vallástörténeti párhuzamba kerül olyan kultuszlegendákkal, amelyek vallásos szokások vagy cselekmények utólagos igazolására szolgálnak. Ha a szerzési igék is ilyen aetiologikus kultusztudósítás volnának, akkor az úrvacsora semmiképen sem tarthatna igényt arra, hogy benne Jézus testamentomát lássuk. Ekkor legfeljebb azt lehet mondani, amit Schmidt hangsúlyoz: „Jézus magatartása alapján (az utolsó vacsora alkalmával), amennyire az számunkra még megragadható, nem lehet tévútnak minősíteni (stellt es nicht als abwegig hin), ha mások Jézus haláláról úgy tudtak beszélni, mint üdvtényről, mivel annak kapcsán lettek bizonyossá bűneik bocsánatáról." 9) A Lukács-féle rövidebb tudósítást kapcsolatba szokták hozni a Cselekedetek könyvének az elbeszélésével. Lukács Csel. 2, 42. 46-ban a jeruzsálemi gyülekezet vallásos jellegű étkezési közösségeit a „kenyér megtörésé"-nek nevezi. Ezt a sajátságos és titokzatos megjelölést a keresztyén gyülekezetek később nem alkalmazták. Ezért sok kutató úgy gondolja, hogy ezek az összejövetelek nem voltak úrvacsorával egybekötött összejövetelek, mint ahogy azokat később a páli gyülekezetekben megtaláljuk. Kérdés azonban, hogv „a kenyér megtörése" milyen értelemben volt előfutára a páli gyülekezetekben kialakult formában előttünk álló úrvacsorának. Egyes kutatók emlékeztetnek a Jézus korabeli zsidóságban meghonosodott ») Id. h. I, 10. lap.