Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

38 i 1 1 1 1 J 1 1 1 1 1 12 13 14 íz összefoglalása és betetőzéseként állítja elénk Krisztust, egy új emberiség elndítóját, aki az emberiség életében a nagy változást hozta. A Krisztusban nyert /áltság így megint új oldalról világosodik meg. Ádám és Krisztus kerül egymással szembe. Ahogyan Ádám új világításba kerül akkor, ha őt és örökségét Krisztus világításába állítjuk, úgy Krisztus müvének jelentősége még az eddiginél is élesebben domborodik ki, ha felismerjük, hogy „Ádám ősképe az eljövendő messiásnak" (14. vs.). Csak ebben az összehasonlításban világosodik meg

r mit jelent az, hogy Krisztus új emberiséget indít el. A következő szakasz megértése nem könnyű. Ennek egyik — kisebbik —aka abban rejlik, hogy az apostol a szakaszt egy összehasonlító mondattal vezeti be, ezt a mondatot azonban félbeszakítja s nem fejezi be. Tartalmilag az összehasonlítás második fele a 18. és k. vs-ekben következik. Közben az apostol mintegy közbeeső szempontokat rögzít le. Ezek természetszerűleg szintén hozzátartoznak a gondolatmenethez, azonban a szempontoknak a torlódása a szakasz megértését mégis csak nehezíti. Érezhető, hogy az apostol hogyan küszködik mondanivalójának a szavakba és formába öntésénél. A szakasz megértését mégr jobban nehezíti annak a szokatlansága, amit az apostol mond. Az Ádám-Krisztuspárhuzam összetevői olyan teológiai gondolkodásból származnak, amely számunkra merőben idegenné lett s talán már Pál apostol olvasói közt is akárhánynak nehezen volt hozzáférhető.*) Számunkra nem is az apostol szavai mögött rejtőző, részben már letűnt teológiai képzetek és formák a jelentősek és lényegesek, hanem az az eleven evangéliumi tartalom, melyet annakidején befogadtak s amely ma is elevenen él. Ezt kell megragadnunk. A fejtegetés kiindulópontjául annak a megállapítása szolgál, hogy mit jelent az egész „világ", pontosabban az embervilág számára Ádám. ö az az „egy ember", akiről a következőkben szó van. Egyetlen egy embernek a bűnbeesése idézte elő, hogy a bűn, a lázadás az Isten ellen, az önző, Isten akaratát és törvényét semmibe vevő akarás és cselekedet benyomuljon az emberiségbe. Nyomában ott jár a „halál". Az apostol számára ez több mint a testhez kötött élet megszakadása, több mint biológiai jelenség. A „halál" az Istentől való elszakadásnak a végleges kiteljesedése, ítélet. „Igy", ily módon, t. i. a bűnnek és a halálnak az elválaszthatatlan összetartozása révén terjedt át a halál, mint valami ellenállhatatlanul pusztító dögvész az egész embervilágra. A halálnak ez a mindent elárasztó, mindent birtokba vevő hatalma az emberiség fölött Istennek az Ítélete, „mivel mindannyian vétkeztek". Bűn és halál az ember sorsává lett. Elkerülhetetlen a bűn. „Nem tudunk nem-vétkezni", ahogyan Augustinus kifejezte. Azonban ennek az oka abban van, hogy „mindannyian vétkeztek". Az apostol nem szól arról, hogy ez miért van, vagy mimódon jött létre. Nem szól öröklött bűnös hajlamról vagy gonoszságról, egyszerűen lerögzíti a szörnyű és titokzatos valóságot: „mindannyian vétkeztek". Ehhez hozzátartozik annak a megállapítása, hogy bűn azelőtt is volt a világban, mielőtt Isten a törvényt adta. A bűn több mint valamely törvénynek (Istentől adott törvénynek) a megszegése. Törvény nélkül is el lehet szakadni Istentől s minden elszakadás Istentől engedetlenség, lázadás az Isten ellen. Ezért szólhatott az apostol 2, 12-ben olyanokról, akik „törvény nélkül vétkeztek". Az ilyen törvény nélkül elkövetett bűnt az különbözteti meg a nyilt törvényszegéstől, hogy „nem lehet beszámítani". Azonban az ítéletet ez sem tartóztatja föl. A halál mindenképen uralkodik ott, ahol az ember bűnbe esett. Királyi hatalmát kiterjeszti az Ádám és Mózes közti időszakban azokra is, akik nem „Ádám törvényszegésének a mintájára" vétkeztek (ahogyan a szöveg *) L. erről a Függelékben a Jézus Krisztusról szóló fejezetben.