Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

I. főrész: Az evangélium által Isten üdvösséget szerez a hívőnek (1,18—8,39)

36 4j 1 1 1 5i i 1 J • I 6 7 8 9 10 elenlegi nyomorúság, a világ gyűlölete és üldözése munkálja bennük az állhata'osságot, a keresztyén békés tűrést és kitartást. Csak a kísértésben és megpróbál :atásban türelmes hitből születik meg az igazi állhatatosság s ennek gyümölcseiént a „kipróbáltság", mely nehéz órákban sem tántorodik meg. A kipróbált illhatatosságból táplálkozik a reménység, hogy „aki elkezdette bennünk a jó munkát, el is végzi a Krisztus Jézus napjáig" (Fii. 1, 6). Ez a reménység az igaz reménység. Róla mondja a zsoltárköltő, hogy „nem szégyenül meg", nem csalatkozik, mivel nem önmagára épít, hanem erejét az Isten szeretete adja. Isten szeretete pedig „kiöntetik", „elárad" a szívünkben a Szentlélek ajándéka által. Az „Isten szeretete" kifejezésnél a magyarázók nagy része Augustinus nyomána mi Isten iránt tanúsított szeretetünkre gondol (így a katolikus magyarázók, de Luther is, Augustinus hatása alatt). Azonban az a reménység, amelyre az apostol hivatkozik, nem magunkra, a mi szeretetünkre, a mi szívünk indulatjára támaszkodik. Amint a 8. vs. is mutatja, Istennek hozzánk való szeretetéről van szó. A Szentiélek által tapasztaljuk meg, éljük át Isten irántunk való szeretetét, jóságát, kegyelmét. De nem a mi átélésünk a fontos és döntő. Isten szeretete bennünk is szeretetet ébreszt: nincs igaz hit szeretet nélkül (v. ö. Gal. 5, 6; I. Kor. 13, 2). Azonban az apostol tekintetünket nem a mi Isten iránt tanúsított szeretetünkre irányítja, hanem arra, amiben Isten irántunk való szeretete megnyilatkozik: Krisztus halálára. Krisztus halálában Isten szeretetének a nagyságát az mutatja, hogy amikor még erőtelenek voltunk, értünk bűnösökért meghalt. Az Isten rendelte időben, az általa szerzett drága alkalommal történt ez meg (az apostol ezt egy magyarra jóformán lefordíthatatlan kifejezéssel jelöli meg, melynek szószerinti fordítása kb. ez: „a maga idején"). Hogy ez milyen felfoghatatlanul nagy dolog, azt az apostol körülményes kifejezésekkel, hasonlatot és szavakat keresve igyekszik olvasóival érzékeltetni: senki sem hajlandó másért az életét áldozni, még ha igaz emberről van is szó. Legfeljebb, ha a másiknak a jósága tud valakit rávenni arra, hogy a halálba menjen érte. Isten pedig avval mutatja meg irántunk való szeretetét, hogy Krisztus értünk, a bűnös, istentelen, azaz Isten nélkül élő, sőt Isten ellen hadakozó emberekért adta az életét. Valóban, sokkal több és egészen más valami ez, mint amikor mi beszélünk „szeretet"-röl. Szeretet számunkra érzelmi világunk megnyilatkozása, mellyel ragaszkodunk ahhoz, ami vagy még inkább aki szívünknek drága, életünknek része, kiegészítője, „jobbik fele". Ez a szeretet is tud áldozatot hozni, de mindig avval a titkos, legtöbbször magunk előtt is titkolt céllal, hogy biztosítsuk, mentsük a magunk számára azt, ami vagy aki drága számunkra. Isten szeretete merőben más: az ítélet alatt álló bűnösért hozott áldozatos cselekedet, a tökéletes, szent Istennek a bűnös emberhez lehajló, önmagát áldozatra is kiszolgáltató, bennünket magához felemelő irgalmas jósága. Így „igazulunk meg a Krisztus vérében", azaz fogad el bennünket Isten igazaknak Krisztus áldozatul odaadott életéért és így „menekülünk meg Isten haragjától", azaz így ragad ki maga Isten bennünket ítéletes haragjának elemésztő tűzlángjából, így üdvözít minket i Isten. Más szóval ez azt jelenti, hogy „mikor ellenségei voltunk" Istennek, mikor hadakoztunk ellene és mikor gyűlöltük őt, akkor „békéltetett meg magával", „kiengesztelt önmagával".*) Nekünk nem volt okunk vagy jogunk ellene fordulni, de Istennek minden oka és joga megvolt ahhoz, hogy bennünket, a tőle elfordult „gonosz és parázna nemzetséget" (Máté 12, 39; 16, 4) a kárhozat ítéletével sújtson. Mégis nem mi, hanem Isten hárította el a bűnnek és kárhozatnak az egekig tornyosuló akadályát, ő döntötte le a falat, mely közte és köztünk *) V. ö. ehhez a Függelékben a Jézus Krisztusról szóló fejezetben.