Karner Károly: Isten igazsága. Pál apostol levele a rómabeliekhez (Győr, 1942)

A Római levél magyarázata - Köszöntés és bevezetés (1, 1—17)

9 7a 7b mint a többi halandó, ahogyan arról Máté és Lukács tesznek bizonyságot evangéliumaikban, arra az apostol itt nincs tekintettel). Az Isten Fia lényének a teljes valóságát az adja meg, hogy ahogyan „test szerinti", éppen úgy „szentség Lelke szerinti" valóság is. Ezt a kissé körülményes kifejezést az egyszerűbb „Szentlélek" helyett Pál apostol nyilván azért alkalmazza, hogy rámutasson arra: Isten Jézushoz nemcsak olyan viszonyban volt, mint a prófétákhoz, akiket Lelkével, a Szentlélekkel szentelt meg és akiknek a Szentlélek által nyilatkoztatta ki magát (v. ö. pl. Ezek. 11, 5; Ezs. 48, 16; Mikeás 3, 8.), hanem — ahogyan Ján. 3, 34 kifejezi, — neki Isten nem „mérték szerint", azaz esetről-esetre vagy részlegesen, hanem teljesen adja a Szentlelket. Jézusban a Szentlélek nemcsak az ő egész emberi valóságát megszentelő Lélek, hanem benne lakozik mint a „szentség Lelke". Ezért „bizonyul" Jézus Isten Fiának. Isten maga jelöli meg, nyilvánítja ki őt Fiaként „a halottak közül való feltámadása által". Ez tette nyilvánvalóvá, hogy kicsoda, t. i. „Istennek a Fia", akinek „hatalma" van, amint arról a Feltámadott is bizonyságot tesz; v. ö. Mát. 28, 19. Mint az Isten hatalmával megdicsőült Fiú ő „Jézus Krisztus, a mi Urunk".*) Krisztus, aki önmagában testesíti meg az evangéliumot, forrása minden /tegye/emnek és a nevében folyó munkának, az apostoli íiszínek. Pál is, „a bűnösök közt az első" (I. Tim. 1, 15.), tőle nyert kegyelmet és megbízást apostoli munkájára. Ez a megbízás közelebbről a pogány népek közt folytatandó missziói munkát teszi feladatává, hogy köztük a Krisztus nevéért munkáljon „engedelmes hitet", pontosan: „a hitnek engedelmességét", olyan hitet, amely az Isten igéjének, akaratának engedelmes elfogadása s mint ilyen formálja az életet, az életfolytatást, a szavakban és cselekedetekben megnyilatkozó magatartást. Pál apostol igehirdetése értelmében ez az igaz hit. Nincs hit, amely ne volna egyúttal engedelmesség Isten és Krisztus iránt. De viszont az életünket Isten akaratának szolgálatába hajlító engedelmesség nem a kegyetlen törvény nyers kényszerítése, nem a büntetéstől való félelem sugallta vak rabszolga-engedelmesség, hanem — s éppen ezáltal evangéliumi engedelmesség, — a hitnek bizodalma, amely Urának tudja azt a Krisztust, aki megváltotta a bűn hatalmából, és az Atyát ismeri fel abban az Istenben, aki Fiát adta értünk. Mivel Pál mint apostol a pogányok missziójára nyert megbízást, azért ír „Isten Rómában lakó minden szeretteinek, az elhívott szeníe/c"-nek: a levél első olvasói a pogány népek közé tartoznak eredetük szerint. De most már „elhívott", azaz üdvösségre kiválasztott, meghívott „szentek". „Szentek" nem az életfolytatásuk erkölcsi tökéletessége, bűntelensége miatt, — az ÜSz. nem ad ilyen értelmet ennek az őskeresztyének által használt megjelölésnek, — hanem azért, mivel Isten kihívta őket ebből a bűnös világból, elkülönítette őket tőle és a Krisztus által a saját szent isteni világába emelte fel. Istennek ebben az elhívásában, kiválasztásában nyilatkozik meg a szeretet, mely éppen a szeretteire irányul. Ez után a hosszú közbevetés és a címzettek megnevezése után következik az apostoli üdvözlet. Ez helyettesíti itt az antik levélben szokásos üdvözlő szót. Az apostoli üdvözlet egyik szava, a „kegyelem" (görögül: „charis") hangzása szerint emlékeztet a görög levelek üdvözlésére („chairein"). A másik szó, „béke" pedig emlékeztet a zsidóknál is szokásos keleti köszöntésre („Béke veletek!" v. ö. Ján. 20, 19 kk.). Ezt Keleten levelekben is használták üdvözletül, tgy az apostoli üdvözlet egyesíti az antik görög és a régi Kelet, benne az ÖSz. és a zsidóság üdvözletét. Mégis ez az üdvözlet sokkal több ennél. Itt arról a ke*) Jézus Krisztusról, az Isten Fiáról 1. részletesebben a „Függelék"-ben.