Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)
Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - IV. Jézus hatalommal tanít és cselekszik (3,7-6,56)
17. A tizenkettő elhívása - 3,13-19 gyülekezetben történt. így fejezték ki azt az igényt, hogy ők léptek a Jézust elvető, 12 törzsből származó Izrael helyébe. Az egyház az új Izrael, Isten eszhatologikus népe. Ez az önértelmezés valóban jellemző volt húsvét után, elsősorban a zsidókeresztyénségre. Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy maga Jézus választott ki 12 tanítványt, s ezzel tudatosan utalt egyetemes, egész Izraelnek szóló igényére. Legvilágosabb bizonyítéka ennek Júdás, „egy a tizenkettő közül" (Mk 14,10.20), aki áruló lett. öt húsvét után biztosan nem sorolták volna a tizenkettő közé. Sőt az őskeresztyén hagyományban nehéz teológiai probléma lett, és igazolni kellett, hogy miként választhatott Jézus egy ilyen embert is a tizenkettő közé (Mt 26,25; Jn 6,64.70k; 13,11.27; 17,12). Viszont Mt 19,28; Lk 22,30 még egyáltalán nem tételezik fel Júdás árulását. Ugyanakkor mind Jézusnál, mind az őskeresztyénségben elsősorban a 12-es számon, mint szimbólumon volt a hangsúly és nem az egyes személyeken. Ezért találkozunk húsvét után is a „tizenkettővel" Júdás árulására való utalás nélkül (lKor 15,5; Jel 21,14). Erre vall az is, hogy az egész újszövetségi hagyomány szerint a tizenkettő egyes tagjainak szerepe sem Jézus földi életében, sem húsvét után nem volt egyformán aktív és jelentős (vö. Mk 5,37; 9,2; 13,3; 14,33; Jn 21,2; Gal 2,9 stb.). A 12 szimbolikus jelentőségét mutatja más oldalról ApCs 1,15-26, ahol Júdás helyét betöltik, hogy meglegyen a „tizenkettő". Később - főként hellenista- és pogánykeresztyének között - háttérbe szorult a tizenkettő Izraelre utaló, ekléziológiai vonása és megnőtt a hagyományt igazoló, történeti jelentősége. A tizenkettő a hiteles szem- és fültanúja Jézus életének, elsősorban feltámadásának (ApCs l,21k; 2,32; 10,41 stb.). Ez a páratlan és megismételhetetlen történeti szerepe egyszerűen kizárta azt a gondolatot, hogy a tizenkettő halála után másik „tizenkettőt" válasszanak az egyház élére. Márknál éppen ebben a történeti értelemben a tizenkettő szerepe igen jelentős. Maga a kifejezés is (= δώδεκα - dódeka) nála fordul elő legtöbbször (11szer) az egész Újszövetségben a tanítványokra vonatkozóan. Sőt nála a „tanítványok" megjelölés is mindig a tizenkettőt jelenti (vö. 2,15 magyarázatát!). Történeti jelentőségüket hangsúlyozza azzal is, hogy Jézus nyilvános működésének leírását az első négy tanítvány elhívásával kezdi (1,16-20). Ugyanakkor nem heroizálja őket. Márk nem ismeri az „apostoli szukcesszió" fogalmát. Ők a kicserélhetetlenül első tanúk, de Jézus ügyének, az evangéliumnak nem ők a biztosítékai, hanem maga a Feltámadott, aki az evangéliumban maga van jelen és munkálkodik, éspedig nem egy lezárt, körülhatárolt egyházban, hanem a világban (13,10; 14,9). Márk egyházfogalma egy olyan körhöz hasonlítható, amelynek csak a középpontja fix (= Jézus), de sugara meghatározatlan, mert állandó növekedésben van „a négy világtáj" felé (13,27). Ebben a tipikusan missziói egyházfogalomban a tizenkettő páratlansága nem jelent minőségi különbséget, sőt Márk bennük tükrözteti a húsvét utáni keresztyénség bűneit, gyengeségeit, kísértéseit, de elhivatását és küldetését is. 64
