Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)
Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - III. Jézus harca a zsidó kegyességgel (1,40-3,6)
14. Szombat?-2,23-28 AzÓT-i hivatkozás több ponton is téves. lSám 21,1-6-ban nem Abjátár főpap, hanem Ahimelek pap szerepel. Dáviddal nincs senki. Nem Dávid megy be Isten házába (= a szentsátorba), hanem a pap adja neki oda a szent kenyereket. Nincs szó arról, hogy Dávid éhes. Inkább útravalót kér. - De még a Dávid esetének itteni téves leírása sem felel meg a tanítványokról adott helyzetrajznak (23.v.). A tanítványok nem éheznek, mint Dávid és a vele levők. Csak Máté egészíti ki a helyzetrajzot ezzel a vonással. Ha Dávid a vele levőkkel együtt evett, akkor ennek az felelne meg, hogy Jézus is tépdesse a kalászokat. Ebben az esetben messiási utalásra lehetne gondolni: a Dávid Fia-Jézus ugyanazt teszi, mint Dávid, s így maga Dávid igazolja utódját. Lehet, hogy az őskeresztyén írástudományban ilyen messiási írásbizonyítékként is használták Dávid esetét. Az utalás legfőbb hiánya azonban az, hogy Dávid esetében szó sincs szombatról. Csak egy későbbi rabbihagyomány teszi szombatra, de a mi szövegünkben erre nincs utalás. Vagyis a tanítványok és Dávid között az a különbség, hogy míg Dávid valami tiltott dolgot cselekszik, addig a tanítványok tilos napon tesznek valamit, ami önmagában nem tilos. Hol van tehát köztük párhuzam? Ott, hogy mindkét esetben történik valami, ami „nem szabad", hogy történjék Az ellenérv tehát nem ez: Dávid és társai is megszegték a szombatot! Hanem: Dávidék is tettek olyat, amit nem szabad, tehát ők is megszegték a törvényt! Vagyis Dávid esete nem a szombat kérdésében igazolja a keresztyéneket, hanem általában igazolja eltérésüket a zsidó, farizeusi kegyesség rendjétől. Itteni használata tehát nem jelent konkrét bizonyítékot. Ezt Máté is észrevette s ezért még egy, jobban ideillő bizonyítékra is hivatkozik (4Móz 28,9k). Ehhez járul, hogy Dávid esetének leírásában nagy hangsúly van a szükséghelyzeten: „szükséget szenvedett és megéhezett". Ilyen esetekben a rabbi-hagyomány is megengedi a szombat egy-egy tilalmának áthágását. Az elbeszélő nyilván a tanítványok kalásztépésére is így tekintett, noha ezt külön nem említi. Vagyis: az érvelés végül is érintetlenül hagyja a szombat farizeusi rendjét és az attól való (keresztyén) eltérést kivételes, szükséghelyzetként tünteti fel. Ez azt jelenti, hogy az érvelés nem mutat semmi keresztyén sajátosságot. Nem lépi át a zsidó vallásosság határait, ahol szintén voltak enyhébb, engedékenyebb és szigorúbb irányzatok. Itt látszik, hogy ez az érvelés milyen messze van Jézus egyértelmű, radikális állásfoglalásától, amelyet a következő versben olvasunk. 27 A και ελεγεν αυτοις = kai elegen autois (= és azt mondta nekik) tipikus márki fordulat. Rendszerint valami új mozzanatot vezet be (vö. 4,11.2124; 7,9; 8,21; 9,1). Jézus szava önálló mondásként juthatott Márkhoz, aki ebben (és a következő versben) látta a döntő szót a szombat kérdésében. Már a mondat atmoszférája is egészen más, mint az előzőé. Jézus nem az írásra hivatkozik, hanem az írás által csak tanúsított isteni tényre, éspedig a teremtés tényére (εγενετο = egeneto = lett, vö. 1,4). Isten az embert nem azért teremtette, hogy megtartsa a szombatot! Hogy ez az állítás milyen felháborító volt zsidó fülek számára, azt akkor érezzük meg, ha tudjuk, hogy Jézus korában 55
