Dóka Zoltán: Márk evangéliuma – 2. kiadás (Hévizgyörk, 2005)

Első főrész: Jézus titkos kinyilatkoztatása (1,1-8,26) - III. Jézus harca a zsidó kegyességgel (1,40-3,6)

12. Bűnösökkel közösségben - 2,13-17 Itt találkozunk először az Ember Fia megjelöléssel. Használata itt(!) azt jelenti, hogy a zsidó apokaliptikus várakozás szerint az idők végén isteni hatalommal megjelenő messiási lény Jézussal már megérkezett a földre (vö. Dán 7,13k). Viszont sem a zsidó várakozásokban, sem az őskeresztyén irodalomban sehol sem találkozunk azzal a gondolattal, hogy az Ember Fia bűnöket bocsát meg. A szöveg szerkesztőjének ez a páratlan bizonyságtétele már magában is mutatja, hogy számára ennek kimondása a legfontosabb. S mivel éppen ez volt a zsidó teológiai gondolkodás számára a keresztyénség legbotránkoztatóbb állítása Jézusról, ezért került a vitabeszéd-gyűjtemény élére. Márk összefüggésében is ez a parikópa leghangsúlyosabb pontja. Jézus egész keresztre vivő útjának ez a célja: bűnbocsánat a földön! Amit a zsidóság a kegyesek, a kultikusan „tiszták" (2,lók) számára magától Istentől várt az idők végére, az most Jézus megjelenésével itt van a jelen ajándékaként, az egész „föld", azaz minden ember számára, nacionális, vallásos, kultikus és minden egyéb feltétel nélkül, - Jézus egyszerű szavában. S ez azt is jelenti, hogy az eszhaton már a jelen valósága. Jézusban a bűnbocsátó Isten van a földön. Nincs múlt és nincs jövő, ami Jézus bocsánatát megkérdőjelezhetné! S ezért nincs végzetesebb bűn, mint ezt a bocsánatot vitatni és elutasítani (3,28kk!)! 11 Jézus bocsánata erő, amely talpra állítja az embert és megújítja testi életét is, hogy „vinni tudja ágyát" és visszatérjen a család, a társadalom közösségébe. 12 A bocsánatnak és az életújulás „csodájának" ez a kapcsolata elválaszthatatlan (ευ9υς = euthüsl). A gyógyulás forrása rejtve maradhat az emberek előtt, de ténye kell, hogy „mindenki szemeláttára" valóságosnak bizonyuljon. Mindvégig, de itt a záróversben különösen is eltér a szinoptikusok fogalmazása. Mindegyik a saját szempontjai szerint formálja a szöveget. Márkra a visszhang fokozása jellemző. Az extázisba csapó csodálkozás (εξισταναι = existanai Márkra jellemző szóhasználat!) és annak szóbeli kifejezése („Ilyet sohasem láttunk!") már nemcsak a csodára vonatkozik, mint az eredeti csodaelbeszélésben (3-5a+llk), hanem Jézus bűnbocsátó és gyógyító hatalmának páratlanságára. Valami hasonlíthatatlanul új lépett általa a világba (vö. 1,27). Márk szándékának felel meg, hogy az extatikus visszhang mégis megáll a hagyományos Isten-dicsőítésnél. Jézus személyére senki sem figyel fel. Senki sem tesz vallást róla az írástudók vádjával szemben, akik nyomtalanul el is tűnnek az elbeszélés látóköréből. A szakasz kicsengésének ez a negatívuma jelzi, hogy az itt történtekkel nincs még minden elintézve. Még csak „útban" vagyunk - a százados vallomásához (15,39). 12. Bűnösökkel közösségben: 2,13-17 (Mt 9,9-13; Lk 5,27-32) (13) És kiment ismét a tenger mellé és az egész sokaság odament hozzá és tanította őket. (14) És amint továbbment, meglátta Lévit, az 44