Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 2. Figyeljetek Jézus életútjára 1 (2,5-11)

Természetesen tudománytalan eljárás volna a himnusz tartalmát az időközben végbement dogmatörténeti fejlődésen keresztül, annak fénytörő és torzító hatását figyelmen kívül hagyva, szemlélni és vizs­gálat tárgyává tenni. Nem lehel tehát akár a Krisztus két természe­téről, akár a szentháromságról vallott egyházi tanítást a himnuszba beleolvasni, vagy számon kérni rajta. A himnusz önkényes magya­rázatától csak az óvhat meg bennünket, ha megtaláljuk azt a szel­lemi környezetet, amelyben született, és innen kiindulva keressük értelmét. A himnusz alapsémája, az alászállás és felmagasztalás szembe­állítása, ősi és az ókorban általánosan elterjedt motívum volt. Igen népszerűek voltak a meghaló és feltámadó istenségek kultuszai (Izisz és Ozirisz, Adonisz, az eleuziszi Démétér kultusza). De Hérak­lész, sőt a hellenizmus eszményképének, Nagy Sándornak a sorsát is ebben a sémában ábrázolták. A Kr. u. II. század elejéről szárma­zó iratok megőriztek egy gnosztikus mítoszt, amely szerint az ún. El­sőember alászállt az isteni szférából, s emberi létformában emberek között élt, hogy az emberi lelket meggyőzze mennyei származásáról, s így megszabadítsa az anyagi lét rabságából. De az alászállás és fel­magasztalás sémája a zsidó hagyományban is elevenen élt. Ezt követi az Ezs 53-ban található Ebed—Jahve-ének is. Ezért Cullmann és mások az Ebed—Jahve-énekekben vélik felfedezni azt a környeze­tet, amelyben a himnusz keletkezett. Hivatkoznak arra a kétség­telen tényre, hogy az Ebed—Jahve tipológia hatása nagy volt az őskeresztyénség teológiai gondolatvilágára. E. Schweizer szerint a himnusz alapját az a zsidóságban igen elterjedt gondolat adja, hogy az igaz ember engedelmessége jutalmat kap Istentől. Ismét mások az ún. zsidó bölcsesség-irodalomra hivatkoznak. Ennek az irodalom­nak gyakori témája ugyanis, hogy a megszemélyesített preegzisz­tens Bölcsesség elhagyja Isten világát és az emberek között lakik. (Vö.: Péld 8., Sir 1.) A felsorolt párhuzamok bizonyítják, hogy a himnusz gondolati sémája az ismeretlen szerző korában szinte a „levegőben lógott." De a himnusz üzenete maradéktalanul a sémának egyetlen konkrét megnyilatkozásába sem illeszthető bele. A legközvetlenebb kap­csolat mégis a hellenisztikus-gnosztikus ún. Poimandrész-traktá­tussal mutatható ki. Az irat szerint az Elsőember, aki egyenlő a Nous-Atyával, megmutatja az alsóbb régióban levő természetnek Isten ,,alak"-jának szépségét, s bár egykor a harmónia felső világá­ban élt, mégis a diszharmónia világának rabszolgája lett. A himnusz 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom