Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

III. PÁL BESZÁMOL FOGSÁGÁRÓL 1,12-26 - 2. Pál fogságának kimenetele még bizonytalan (1,19-20) 53 Pál reméli, hogy minden Krisztus magasztalására fog történni

reménységének tartalmához mégsem itt találjuk meg a kulcsot. Ha Krisztus és a hívő „sziin" prepozícióval, magyar fordításban társhatározói raggal jellemzett közösségéről Pál teológiájában csak a halál utáni élettel foglalkozó kijelentésekben lenne szó, még joggal gyanakodhatnánk arra, hogy a „Krisztussal lenni" fordulat hellenisztikus reménységet takar. De a „sziin" prepozíció, különböző igékkel és névszókkal összekötve, egyike azoknak az apostol teológiájára annyira jellemző prepozícióknak (elöljáróknak), amelyekkel a Krisztus és a hívő kapcsolatának sokoldalú gazdagságát igyekszik megragadni. A leggyakoribb „Krisztusban" vagy „az Ürban" fordulatokat akkor használja, amikor azt akarja hangsúlyozni, hogy ebben a kapcsolatban a meghatározó szerep Krisztusé. „Krisztus bennünk" (Gal 2,20) — mondja akkor, amikor azt szeretné kifejezni, hogy ez a kapcsolat a Lélek által, személyiségünk megragadásával szövődik. A „Jézusért" kifejezéssel a keresztyén ember szolgálatának indítékát és célját határozza meg (2 Kor 4,5.10). De gyakran használja a „Krisztussal" fordulatot is, amikor a Krisztus és a hívő ember kapcsolatát, mint sorsközösséget, mint két önálló fél partneri viszonyát akarj a jellemezni. A Krisztussal való közösségnek ez a több irányú megközelítése megóv bennünket attól, hogy Pál teológiájában akár valami krisztusmisztikát, akár sziinergizmusra való hajlandóságot gyanítsunk. A Krisztus és a hívő ember „sziin" prepozícióval jellemzett sorsközösségének kiinduló pontja és teológiai alapja Krisztus megváltó művében van. Az őskeresztyénség osztatlan meggyőződése szerint minden, amit Krisztus tett, mindenekelőtt halálával és feltámadásával, „hiiper hémón", azaz „értünk" történt (1 Kor 15,3). Jézus éppen ezáltal lett Krisztussá, szabadító Messiásunkká. Irántunk való szeretetből megosztotta sorsunkat, hogy mi is osztozhassunk az δ sorsában. Pál a keresztségben látja azt az eseményt, amelyben Krisztus és az ember sorsa összekapcsolódik. „Eltemettettünk vele a keresztség által a halálba, hogy amiképpen feltámadt Krisztus a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk." (Hm 6,4) De ez az ítéletben és kegyelemben megnyilvánuló, a keresztségben elkezdődő sorsközösség végig kíséri a keresztyén embert egész életútján: „Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen a mi testünkben." (2 Kor 4,10 — lásd még: Fii 3,10). Ezt a sorsközösséget nem tudja a halál sem széttörni. Ezért fejezhetjük ki a keresztyén reménységet ezekkel a szavakkal: „Mindenkor az Úrral leszünk" (1 Thess 4.17), „Jézussal 61