Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

III. PÁL BESZÁMOL FOGSÁGÁRÓL 1,12-26 - 2. Pál fogságának kimenetele még bizonytalan (1,19-20) 53 Pál reméli, hogy minden Krisztus magasztalására fog történni

mennyel végződő bonyolult Számtani művelet helyett Istentől hálával elfogadott, gazdag ajándékká válik számára. Hamletet az élet is taszítja, a halál is taszítja, és eközött a két malomkő között őrlődik. Pált viszont az élet is vonzza, a halál is vonzza, és ez a két vonzás teszi nehézzé számára a választást. A halál gondolata nem félelmet, hanem vágyódást ébreszt benne, mert az neki veszteség helyett nyereséget jelent. Van tehát a halálnak a földi élettel szemben valami vonzó többlete. Ez a többlet pedig a Krisztussal való közösség teljessége. Ezért akinek már a földi élet Krisztust jelentette, az a halállal nem veszít semmi pótolhatatlant, sőt csak nyer vele. Mert még a Krisztussal közösségben folyó földi életnek is van egy gyötrő negatívuma azzal szemben, ami a halál után vár reánk. „Amíg benne lakunk a testben, távol lakunk az Ürtól, mert hitben járunk és nem látásban. De bizakodunk és jobbnak látnánk kiköltözni a testből és odaköltözni az Ürhoz" — foglalja össze Pál találóan a még földi életét élő hívő ember helyzetét 2 Kor 5,6-8ban. A földi életünket tehát a hit és a tapasztalás feloldhatatlan feszültsége jellemzi. Ha hitünkkel Krisztusra tekintünk, akkor Isten kegyelmet nyert, szabad örvendező és gazdagon megajándékozott gyermekeinek vallhatjuk magunkat. De ha önmagukra nézünk, akkor szüntelenül azt tapasztaljuk, hogy ítéletre méltó bűnös emberek vagyunk. Amíg a hit által nem kapunk ízelítőt a Krisztussal való közösségből, ez a tapasztalat elviselhető a számunkra. Amikor azonban már belekóstoltunk egy másfajta élet ízébe, és ugyanakkor önmagunkat egy mindig nagyobb felbontóképességű mikroszkóp alá helyezzük, bűnös és töredékes voltunk megtapasztalása elviselhetetlenné válik. Ezért a hívő ember legtermészetesebb vágya, hogy hite látássá legyen, azaz Krisztussal maradéktalanul együtt lehessen. (23) Pál tehát nem fél az esetleg bekövetkező, közeli haláltól, sőt vágyódik elköltözni és Krisztussal lenni, mert az összemérve a földi élettel sokkal jobb. De mit is tartalmaz ez a rendkívül tömören megfogalmazott reménység? Ezzel a kérdéssel a levél egyik legvitatottabb pontjához érkeztünk. Mivel az „elköltözés" jellemző hellenisztikus megszépítő körülírása a halál tényének, sokan arra gondolnak, hogy ebben a mondatban Pál már eltér a zsidó eschatológia sémáitól, és átlép a hellenizmus gondolatvilágába. Valóban, a régészek által napvilágra hozott sírfeliratok tanúsága szerint a hellenizmusban elterjedt, népszerű gondolat volt, hogy a halálban a lélek elköltözik a testből a csillagok szférájába, az istenekhez. Pál 60