Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

II. HÁLAADÁS ÉS KÖNYÖRGÉS A GYÜLEKEZETÉRT 1,3-11

hogy az őt ért szakadatlan baj és nyomorúság nem teheti kétségessé az ö apostolságát, sőt ellenkezőleg, megerősíti azt (1 Kor 4,9 — 13; 2 Kor 4,7-18; 2 Kor 11,23-33). Mi indíthatott az első keresztyének közül egyeseket arra, hogy szenvedései miatt vitassák Pál apostolságát? Csak arra gondolhatunk, hogy ezek a keresztyének Pál rengeteg nehézségéből Krisztus és az apostol kapcsolatának a hiányára következtettek. Ha Pál valóban Isten embere volna —gondolhatták—, mint ahogy az egy apostoltól elvárható, akkor az Űr segítségével győzelmesen felül kellene kerekednie a nehézségeken. A 3. fejezet magyarázata során majd látni fogjuk, hogy Pál zsidókeresztvén elllenfeleinek ez volt az egyik legfőbb érve vele szemben. Erre mondja Pál 2 Kor 4,12-ben: „Azért a halál bennünk munkálkodik, az élet pedig bennetek." Az életet munkáló apostoli szolgálatnak velejárója a megpróbáltatás. Ha tehát a filippi gyülekezet nem botránkozott meg az apostol szorult helyzetén, és ezt segítségével napnál világosan be is bizonyította, akkor jól értette meg az evangélium természetét. Ezzel nemcsak az evangélium ügyében részesedett, hanem abban a kegyelemben is, amely Pálnak jutott fogságában. A levél összefüggéseinek alapos ismeretében vitathatatlan, hogy az a kegyelem, amely Pált érte csak a fogsága következtében előállt helyzetre érthető. 1,29-ben a filippi gyülekezet szenvedéseiről állítja, párhuzamba állítva fogságának küzdelmeivel, hogy azt Krisztusért kapott kegyelemnek kell tekinteni. A kegyelemnek tehát itt egy szűkebb értelmével találkozunk. Ez a kegyelem ugyanis nem minden hívőnek jut osztályrészül. Csak ráadásul kaphatja a bűnbocsánat kegyelmére. Ezt fontos szem előtt tartanunk, mert akadhatnak olyan keresztyének, akik a Krisztusért vállalt szenvedést a hit pecsétjének és elengedhetetlen velejárójának tekintik, s ezért keresik is azt. Pedig azzal, hogy Pál a Krisztusért vállalt szenvedést kegyelemnek nevezi, félreérthetetlenül kimondja, hogy azt senki nem keresheti, azt csak ajándékul kaphatja Istentől. De felmerülhet bennünk az a gyanú is, hogy Pál szavaiban már a későbbi egyháznak az a mártírteológiája jelentkezik, amely szerint a mártírium Istennek, egyes kiváltságos kegyesek számára adott, kívánatos, kitüntető kegyelme. (így Lohmeyer.) Az első keresztyének azonban ennél józanabbak voltak. Nemhogy kívánták a mártíriumot, hanem azért imádkoztak, hogy Isten ne vigye őket kísértésbe. Tudták ugyanis, hogy az élére állított helyzetekben hitük igen könnyen összeroppanhat." 39