Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

III. PÁL BESZÁMOL FOGSÁGÁRÓL 1,12-26 - 1. Pál fogsága az evangélium előmenetelét szolgálta (1,12-18)

Nem értjük félre Pál szavait, ha arra keresünk választ, hogy nehéz helyzetében mit tekintett Isten kegyelme jelének. A fogság számára alkalmat jelentett az evangélium védelmezésére és tanúsítására. Az ilyen kiszolgáltatott helyzet pedig különösen is alkalmas árra, hogy az emberek megérthessék az evangéliumot. „Ha Isten nem volna kegyelmes, akkor ilyen szenvedés és magatartás nem volna a világban"—mondja találóan Barth erről az igehelyről. Isten megtehetné, hogy kemény kezét éreztesse a bűnös emberrel. Akkor Isten hatalmának fogságában vergődne mindenki, aki vele ellenkezik. De ő mindenekelőtt kegyelmét és szeretetét kínálja fel az embernek, s ezért szolgáinak sem adott más hatalmat, mint az evangélium erejét. Fogsága kiélezett helyzetében védelmezheti meg az evangéliumot igazán az élet- és emberellenesség vádjától, és így tanúsíthatja meggyőzően, hogy Isten hosszan tűr az emberért, és kész a megbocsátásra. Mert gyanúsítgatások és bilincsek között sem szór átkot ellenségei fejére, hanem továbbra is az evangélium örömhírével fordul feléjük. Mert nem harcot hirdet, hanem békét, így érheti az esendő embert az a kegyelem, hogy osztozhat Krisztus sorsában aki „mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta arra, aki igazságosan ítél" (1 Pt 2,23). (8) Bár Pál a maga és a gyülekezet személyes érzéseit, amint ez az előzőekből is kitűnt, igyekszik az evangélium ügyének síkjára állítani, mégsem hallgathatjuk el azokat a kijelentéseket, amelyek az apostol felindultságáról tanúskodnak. Már a 7. versben olvashattuk, hogy a „szívében hordja a filippi gyülekezetet". De még ennél is meggyőzőbben vall érzelmeiről a 8. vers: „Mert tanúm az Isten, mennyire vágyódom mindannyiotok ntán a Krisztus Jézus érzületével !" Ügy tűnik, Pál azért tartja szükségesnek Istent híva tanúul, esküvel is megerősíteni, hogy mennyire vágyódik a gyülekezet után, mert el akarja oszlatni a gyülekezet félelmét amiatt, hogy a szeretett apostol neheztel reájuk. Nincs szükség arra, hogy ilyen kuszált érzelmi helyzetet tételezzünk fel az apostol és a gyülekezet között. Csupán arról van szó, hogy Pált —úgy ahogy Rm 1,9-ben is tapasztalhatjuk— annyira elragadják érzései, amikor a gyülekezetre gondol, hogy azokat csak ilyen nyomatékos formában tudja kifejezni. Pál nem szégyelli érzéseit. Kiderül, hogy a szeretetnek, a másik emberre betájolt életfolytatásnak nem kell feltétlenül rideg, tárgyilagos szeretetnek lennie. Igaz, hogy az érzések elfogulttá és önzővé is 40