Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

De nemcsak teljes erőbedobással végzett szolgálatának értelme függ a gyülekezet engedelmességétől, hanem az üdvössége is. A cél felé sok fáradozással futó versenyző képét is rendszerint akkor használja, amikor a Krisztus napjára és az azon reá váró számadásra gondol (1 Kor 9,24; Fii 3,14; 2 Tim 4,7). Azért fut és fáradozik az igével, hogy a számadás napján legyen mivel dicsekednie. Pál a „kaukhéma" szót (dicsekvés, lásd még: 1,26!) még az érdemekre oly nagy súlyt helyező zsidó kegyességből hozta magával, de beleépítette a kegyelemről szóló tanításba. Tudja jól, hogy minden emberi teljesítmény „kár és szemét" (3,8) az ítélet napján. Ha Isten nem könyörülne rajta, minden igyekezete ellenére reménytelen lenne a helyzete. De a könyörülő Isten kegyelmét olyan talentumnak tartja, amelyből élni és szolgálni lehet. A Krisztus napján a kegyelem alapján akar megállni, de annak a kegyelemnek alapján, amely nem lett hiábavaló rajta (1 Kor 15,10). Ezért törhetetlen becsvágy fűti, hogy minél több ember életében lehessen Isten eszköze. Személyes érdekét bizonyára azért fedi fel a gyülekezet előtt, hogy tudtára adja nekik: Ha valóban szerettek engem, akkor mutassátok meg azzal, hogy engedelmeskedtek az általam hirdetett igének. Mert én életem és üdvösségem tettem fel erre. A szolgálatban állók kölcsönös öröme (17a) A Krisztus napjának, valamint a Krisztus napja felé tartó futásának és fáradozásának említése Pál figyelmét újra a reá váró sorsra tereli. Lehet, hogy futásának végcélja már egészen közel van. Már az eddigiekből is kitűnt (1,20), hogy a fogoly apostol ügye ugyan tárgyalás alatt áll (1,13), de a végső döntést még nem hozták meg a bírák. Még számolnia kell azzal, hogy a bírák ítélete a halált fogja kimondani felette. Akkor pedig mint római polgárnak joga lesz ahhoz, hogy pallossal vegyék fejét, és ontsák ki vérét. De ez a kilátás sem aggasztja, sőt örömmel tölti el, ha vére italáldozatként ömölhet ki a íilippiek hitének áldozatánál és istentiszteleti szolgálatánál. Mondanivalójának megvilágítására feleleveníti az áldozatnak már előbb is (15. v.) használt képét, és egy új, a zsidó és pogány áldozati kultuszból egyaránt ismerős vonással ki is egészíti azt. Azt már elmondta a gyülekezetnek, hogy az egyetlen értelmes, Istennek tetsző áldozat és áldozati istentisztelet („leitourgia"!) a törekvéseiben megújuló, engedelmes szolgálatban álló élet. Ezt a gondolatot most összeköti esetleg bekövetkező halálával: Ha a gyü120