Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

Islen gyermekei a világban (14) Az intelmek vezérlő szempontja továbbra is a gyülekezet üdvösséges életrendje. Ezt az apostol most egy új oldalról közelíti meg. A gyülekezet helyzetét vizsgálja az őt körülvevő világban. A gyülekezet környezetét pedig úgy ítéli meg, hogy annak életrendje visszájára fordította Isten akaratát. Az apostol azonban most sem változtat az egész levelet meghatározó alapállásán. Nem a világ gonoszságát tárgyalja meg a gyülekezettel, hanem a maguk életrendjének felülvizsgálatára inti őket. A gyülekezet nem lehet elég óvatos, mert vele is előfordulhat, hogy a világ szemében észreveszi ugyan a szálkát, de a saját szemében nem. Nem felejthetik el, hogy ők sem mentesek a bűntől, és ezért közöttük is kialakulhat az, amiről oly kemény ítélettel beszélnek. A gyülekezetnek számolnia kell azzal, hogy saját élete is fonákjára fordulhat, sőt talán máris ez a helyzet jellemzi őket. Erre a lehetőségre utal tapintatosan Pál azzal, hogy szavait 5 Móz 32,5-ből kölcsönzi. Ott ugyanis arról van szó, hogy Isten választott népe gyermeki mivoltukból kivetkőzött gonosz fiak lettek. Tehát a gyülekezettel is megtörténhet, hogy „fiúvá fogadtatását" (Rm 8,15) — a himnusz szavaival — olyan „zsákmányának tekinti, amellyel visszaélt, ahelyett, hogy élne vele. Pál a gyülekezet valóságos helyzetét Isten pusztában vándorló népének példájával világítja meg. Ugyanazt teszi, mint 1 Kor 10,1 —13-ban. Csak míg a korinthusiaknak bővebben részletezi, a filippi gyülekezetnek pár jellemző szóval eleveníti fel a pusztai vándorlás tanulságait. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy az apostol a zsidó nép történetéből és nem valahonnan az emberiség történelméből meríti a tanulságot. Ebben a választásban az a meggyőződés jut kifejezésre, hogy Isten népének történelme a keresztyén gyülekezetben megy tovább. Most már a minden népből egybesereglő (Ézs 60,1 —3!) és Krisztusban hivő egyház az a nép a történelem hatalmas árjában, amelynek létét Isten kiválasztása, szeretete, munkája, feladatát pedig Isten szándéka, az egész emberiség szolgálata határozza meg. Annak is oka van, hogy éppen a pusztai vándorlás lesz a gyülekezet számára tanulságossá. A gyülekezet életformája is a vándorlás. Nem a készben ül, hanem a megvalósulás útján jár, míg el nem jut az örök hazába. De ha léte és életformája összeköti a gyülekezetet a pusztában vándorló néppel, akkor számolnia kell a rajtuk esett kísértésekkel is. Vele is megtörténhet, hogy elfogadja Isten népének ki114