Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

Isten üdvösséges munkája és a mi üdvösségért végzett fáradozásunk között valójában nincs kibékíthetetlen ellentét. A keresztyén élet valósága az, hogy Krisztus nélkül semmit sem tehetünk az üdvösségünk dolgában (Jn 15,5). Mindent ő végez, de nem nélkülünk, Isten nem bábukat tologat az élet sakkasztalán az üdvösség felé, hanem megszólít mint gondolkodó, határozó, cselekvő lényeket az evangélium örömüzenetével. Isten tiszteletben tartja az ember méltóságát, hiszen ő ajándékozta neki. Krisztus és az ember kapcsolatának mintája az Atya és a Fiú kapcsolata. A Fiú által az Atya cselekszik: ,,A beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom. Hanem az Atya, aki bennem lakik, cselekszi az ő cselekedeteit." (Jn 14,10) De az Atya a Fiú engedelmessége által cselekszik: „Szeretem az Atyát, és amint parancsolta nekem az én Atyám, úgy cselekszem." (Jn 14,31) íme az Atya és a Fiú egysége a szeretet és szolgálat egységében. Hasonló kapcsolatra céloz Pál is Isten és a gyülekezet között, mert az Isten munkájában megkülönbözteti az ember akarata körül és cselekvése körül végzett munkát. Isten ugyanis először átformálja akaratunkat, hogy törekvéseink összhangban legyenek az ő akaratával. Törekvéseink irányításával pedig helyes mederbe tereli cselekedeteinket. Természetesen az erőt is tőle kell kapnunk, hogy elhatározásaink ne legyenek meddőek. Isten munkája tehát belülről, az evangélium által megragadott szívünk felől indít akaratának önkéntes és örvendező cselekvésére. Ha tehát Isten megszólít igéjével, már nincs helye annak a kérdésnek: Kinek kell cselekednie? Istennek vagy nekünk? Akkor egyedül az engedelmesség a helyénvaló abban a félelemben és remegésben, amely egyedül illik Isten jelenlétéhez. Természetesen ez az egység Isten cselekvése és a mi cselekvésünk között csak a keresztyén élet küzdelmében valósulhat meg. Előfordul, hogy ragaszkodunk valamihez, amit Isten nem akar, és Isten is ragaszkodik valamihez, amit pedig mi nem akarunk. Megtörténik, hogy süketek vagyunk szavára, de megtörténik az is, hogy igéje mint a záporeső elvonul felőlünk. Van úgy, hogy felismerjük tennivalónkat, de nincs erőnk a megcselekvésére. Kudarcainkon és tehetetlenségünkön keresztül kell megtanulnunk, hogy egyedül Isten jótetszésén múlik minden. A kegyelmes Isten is szuverén Ür marad. Kegyelme nem követelhető, de kérhető. S ha kegyelemre szorultságunkban újra nyitottakká váltunk a kegyelem számára, az áramkör ismét záródik, és azt cselekesszük, amit Isten cselekszik általunk. 8 113