Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

épülete vagytok" —mondja az apostol a korinthusi gyülekezetnek (1 Kor 3,9). Λ gyülekezet azért kívánatos hely, mert az nemcsak gyarló emberi próbálkozások színtere, hanem Isten munkaterülete is. Amikor az apostol, mint „Isten munkatársa" (1 Kor 3,9;) emlé­kezetünkbe idézve Krisztus életútját arra inti a gyülekezetet, hogy ugyanarra törekedjenek, akkor maga Isten dolgozik közöttük. Ahol pedig Isten van jelen és munkálkodik, ott nincs helye a könnyel­műségnek és ellenkezésnek. Az egyetlen lehetséges magatartás Isten jelenlétében, nemcsak az Ótestamentumban, hanem mindenütt: a „félelem és remegés". Azt mondhatnánk erre, hogy az Újtestamen­tum népe Istennek már nem a félelmetes hanem az atyai arcát ismerte meg. „Mi — írja Pál 2 Kor 3,18-ban — Mózessel ellentétben fedetlen arccal tükrözzük vissza az Ür dicsőségét." Mert „Isten az ő dicsőségének ismeretét Krisztus arcán világította meg." (2 Kor 4,6) Valóban a Krisztusban kegyelmesen felénk forduló Isten elé a bizalom nyíltságával állhatunk. Isten azonban Isten marad akkor is, ha jóakarattal van irányunkban. Sőt, Isten teljesebb ismerete még nagyobb megrendülést jelent annak, aki hite által fel tudja fogni. Kegyelme nem „olcsó kegyelem" (Bonhoeffer). Hátterében a leg­nagyobb áldozatra is kész szeretet rejtőzik. Az igazságos Isten előtt is „félelemmel és remegéssel" kell meghajolnunk, de mennyivel nagyobb merészség a kegyelmes Istent elutasítani! A filippi ke­resztyének nyilván szerették Krisztust, de velük is megtörténhetett az, ami sok keresztyénnel megesik, hogy a Krisztus szeretetére ol­vadó rajongással válaszoltak engedelmesség helyett. A jól értett evan­gélium azonban csak jokozza az üdvösségünkért, a gyülekezet egészsé­ges, szolgáló életéért végzett munkánk komolyságát. így következik, a dolgok Istentől megszabott rendje szerint, a cselekvő Isten jelenlé­téből az engedelmes cselekvés. Egy kérdés mégis megválaszolatlanul maradt. Végül is, ki végzi az üdvösség munkáját? Isten vagy mi? Ügy látszik, ez az ellentmon­dás feloldhatatlan. Vagy ha feloldjuk tévedésbe esünk. Talán min­dent Isten végez, s nekünk tehetetlenül várnunk kell, hogy munká­hoz fogjon? Talán mindent nekünk kell tennünk, és meg kell kísérelnünk a lehetetlent is? Vagy egymás kezére kell dolgoznunk talán annak az elvnek alapján, hogy „segíts magadon, az Isten is megsegít"? Esetleg megoszlik a feladat úgy, hogy Isten adja az ala­pot, és nekünk kell rá építenünk? Nem! A kvietizmus, a pelagianiz­mus, a sziinergizmus egyaránt tévelygés, és meggátolja Isten üd­vösséges munkáját közöttünk. 112

Next

/
Oldalképek
Tartalom