Cserháti Sándor: Pál apostolnak a filippibeliekhez írt levele (Budapest, 1976)

V. INTÉS EGYSÉGRE SZOLGÁLÓ LELKÜLETBEN 2,1-18 - 3. Istennek kell engedelmeskednetek! (2,12 — 18)

mondatot Pálhoz méltatlan, szünergisztikus felfogást tükröző későbbi betoldásnak tartották. Mi inkább próbáljuk a mondatot, beleállítva az egész fejezet összefüggésébe, szálanként szétfejteni. Mindenekelőtt magát a felszólítást vegyük szemügyre: Az üdvösséget véghez kell vinni. Tehát mindaddig feladatot jelent az üdvösségünk, amíg a földön élünk. Itt újra jelentkezik a levélnek az az az állandóan visszatérő gondolata, hogy a filippi gyülekezetnek még bőven van tennivalója a Krisztusra forrná ódás útján (1,6; 1,9; 1,25; 1,27; 2,2). Bizonyosan olyan híreket kapott Pál a gyülekezetből, amelyek joggal keltettek aggodalmat benne az önelégültségre való hajlamuk miatt. Pedig még igen távol álltak az érett keresztyén élettől, amint az a szolgálat lelkületének hiányából is kitűnt. Míg a földön él, sem a gyülekezet, sem a tagok nem tekinthetik magukat tökéleteseknek, és nem tetszeleghetnek ezzel önmaguk előtt, de mások előtt sem. Ha valami különbség lehet a gyülekezet és pogány környezete között, akkor az abban van, hogy a gyülekezet tökéletlenségét nem tartja természetesnek, és nem törődik bele nyomorúságára. Az apostol felszólítása nyomán úgy tűnhet, hogy örökkévaló sorsunk életünk végéig bizonytalanná lett. De a dolog éppen fordítva van. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Jézus Krisztusért kegyelemből az üdvösség máris a mienk. ,,Semmi kárhozható ítélet sincs már azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak." (Rm 8,1) Az Isten Lelke is arról győz meg bennünket, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig Isten gyermekei vagyunk, akkor Krisztus örököstársai is vagyunk (Bm 8,16 — 17). Csakhogy az üdvösség nem olyan letét, amelyet egyszer majd kiváltunk. Az üdvösség egyúttal felszabadulás is (lásd: 1,19 magyarázatát!) Isten üdvös akaratának készséges cselekvésére. A bűn alól, míg e földön élünk, nem tudunk teljesen felszabadulni, és ezért az új élet nem is válhat soha reménységünk alapjává. De Krisztusnak szüntelenül megújuló szeretetének szorongató árja sodró erővel készteti a kegyelemből élő embert a rábízott szolgálat mind teljesebb betöltésére. A kegyelem evangélumához hozzátartozik az a felszólítás is, hogy hiába ne vegyük a kegyelmet (2 Kor 6,1). Pál, leveleinek tanúsága szerint, a maga életére is így tekint. Az Isten kegyelme szabad utat nyitott számára apostoli szolgálatra, s ha végig tekint a már elvégzett munkán, örömmel állapíthatja meg, hogy az Istennek iránta való kegyelme rajta nem lett hiábavaló, mert többet fáradozott a többi apostolnál. De nem ő — teszi hozzá újra nyomatékkal, hátha valaki azt hiszi, hogy 110