Cserháti Sándor: Pál apostolnak a galáciabeliekhez írt levele (Budapest, 1982)

II. NINCS MAS EVANGÉLIUM! (1,6—10)

le való! Vagy pedig: „Űr a Jézus"!. Tehát tőle várok mindent, és néki szolgálok teljes életemmel (lKor 12,3). Pálnak nincs kétsége afelől, hogy aki elveti Jézust, kitépi gyökereit Istenből s így önmaga pusztulásának lesz okozója. De galáciai ellenfelei még abban a hiszemben élnek, hogy Krisztus szolgálatában állnak, és minden rendjén van. Ezért félreérthetetlenül meg kell mondani nekik: aki Krisztus evangéliumát a visszájára fordítja, kiközösíti magát Isten áldásából. (9) Ezután újra a gyülekezetekhez fordul intő szavával, mert eltántorodásukért az őket elhívó Istentől, nem háríthatják át a felelősséget a megtévesztőkre. Az apostol és munkatársai, amikor náluk jártak, megmondták előre: Ha valaki evangéliumot hirdet nektek azon kívül, amit elfogadtatok, átoknak kell lennie! Pálék tehát felkészítették a galáciai keresztyéneket arra az eshetőségre, hogy jöhetnek hozzájuk olyanok, akik Krisztus evangéliumaként hirdetik ugyan tanításukat, de az mégsem az egyetlen evangélium. Az apostolnak bizonyára voltak már rossz tapasztalatai ezen a téren. Az ilyen kísérletekre felkészített keresztyéneknek el kellett volna utasítaniuk a „másféle evangélium" hirdetőit és fel kellett volna ismerniük, hogy tanításuk visszája mindannak, ami Pálék szolgálata által hitre vezette őket. Itt valami nagyon fontos, és az egyház története során gyakran figyelmen kívül hagyott szempontra világít rá az apostol: ami a keresztyén tanításban a hit megszületése és Isten újjáteremtő munkája számára nélkülözhetetlen, nem fokról fokra alakul ki, mint — mondjuk — az idő és a kutatómunka során egyre több és helyesebb ismerettel rendelkező természettudomány. A keresztyén hit kutatójának visszafelé kell tapogatnia, és a hagyomány fonalán az eredet felé kell közelítenie. A galáciabeli keresztyéneknek emlékezniük kell arra az evangéliumra, amely hitre indította őket, és féltve kell őrizniük azt. Amit azonban az apostol nekik átadott, ő is úgy vette át, mégpedig magától Krisztustól (1,12) és más keresztyén bizonyságtevőktől (lKor 15,3—7). Nem véletlen, hogy a keresztyén hit kutatójának ilyen utat kell végigjárnia. Mert a hit igazsága nem tanfejlődés eredménye. Nem olyan, mint az a ház, amelynek régi szárnyához minden nemzedék — a kor szükségleteinek és ízlésének megfelelően — hozzátold valamit. Nem a zsidóság, az iráni vallás, vagy a hellenizmus vallásos nézeteiből és szokásaiból, „felismeréseiből" összerakosga43