Balikó Zoltán: Az efezusi levél (Budapest, 1985)

2. A hálaadás himnusza 1,3—14

2. A HÁLAADÁS HIMNUSZA 1,3—1,14 AZ„EGYHÁZ" ÖRÖKKÉVALÓ ALAPJA 1,3—6 „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztus által. Mert kiválasztott minket őbenne magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában." Levelünk hálaadással kezdődik. Nem szokatlan. Űj azonban a himnikus forma. Szövevényes mondatokban túláradó magasztalás Istennek az „Ekklészián" megnyilvánuló kegyelmes tetteiért. Tulajdonképpen egyetlen mondat 1,3— 14. Kissé önkényesen, de szükségszerűen felbontjuk értelmileg magyarázható szakaszokra. Doxológia a javából! Az első szavak lefordíthatatlan szójátékban csendülnek fel: „eulogétos — eulogésas — eulogia". Azaz: Áldott, megáldott, ál- ' dás. Az ószövetségi háttérből érthető. Ugyanis az ószövetségi kegyességnek szerves tartozéka nemcsak az, hogy Isten megáldja az embert, hanem az is, hogy az ember áldja az Istent. Az utóbbi az előbbinek következménye. Az „eulogia" mindig „pneumatikus" jellegű, utal a nem-evilági, csodás jellegre. Tehát a „lelki" áldás különbözik minden lehetséges földi áldástól. Lényege szerint természetfölötti. A formula kötött. Isten bennünket már most megáldott minden elképzelhető lelki áldással, tehát mindazokkal a mennyei javakkal, amelyekkel Krisztus rendelkezik (Zsid 3,6; 8,2). Krisztus3* 35