Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-03-28 / 7. szám
1929 március 28 51 Hegyen épített város — »Te sohasem voltán ten-magad !«, más- szóval : te sohasem voltál zárt egyéniség, minden életkörülményben másként viselkedtél, otthon cselekvés nélküli álmodozó, Marokkóban kincskereső, a magányban aljas ösztöneidnek hódoló manó, a világ Ítélete alatt elveidet ezerszer szögre akasztó félember (Ibsen művészetében a tömeg véleményét a »Nagy Sánta« képviseli), egyszer bálványszobrokat szállít á^üzér, máskor hittérítőket támogató »keresztyén*, de aki az arab sivatagban mint próféta imádtatja magát és végül Kairóban a bolondok császárja lesz, aki a »tenmagad«-at föltalálta ... Nem Peer Gynt, te sohasem élted a magad életét, te sohasem voltál tenmagad. Más Peer Gynt az, aki a hajón utaztában meglátja a kínlódó hajótörötteket és előveszi pénztárcáját és jutalmazni akarja az életmentőket és mikor senki sem mozdul, felháborodva igy kiált : »Gyáva kutyák.« Másokat a veszedelembe küld, de ő maga a biztos fedélzeten marad és kiélvezi lelkének erkölcsi felháborodását. És újból más Peer Gynt az, aki hajótörötté lesz és belelöki a hullám- sifba a líajó szakácsát, hogy az ő drága élete megmaradjon, de azért megengedi a szakácsnak azt, hogy mielőtt meghal, egy Miatyánkot elmondjon... Olt milyen nagyszivii vagy Peer Gynt !... Tökéletesen meglehetsz elégedve önmagaddal. Peer Gynt meg is volt elégedve önmagával, mert a félemberek betelnek önnön hazugságaik mákonyával és boldogok abban ahiszemben, hogy életi k mérteke mm az ő cselekedetük, hanem kizárólag az ö cselekedetük elgondolása volt. Egyéniségek után kiált a modern kor, mert érzi betegségét. A félemberek talpig embert, a fél- hitüek teljes hitüt akarnak látni. Ideált magunk fölé, aki megmentsen a Gombkötő olvasztó kanalától. Dadogunk, kapkodunk, a színházból felkotorva, a tempfcmból éhesen távozunk. Pedig ott az Egyéniség— a kereszten. Aki mindig egy és ugyanaz, soha nem változik, tegnap és ma örökre ugyanaz. Amilyen szelíden szól a fehér liliomokról mimódon növekednek, nem munkálkodnak és nem fonnak, olyan szelíd a szava a kereszthalál gyötrelmében is : Atyám bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekszenek. A mi életünk hullámait a fél kinn kereszt is felborzolja, Jézusét nem érintette az inszakasztó, lassú halál keresztfája sem. Az ő nézetei nem változtak sem a Genezáret partján, sem a nagypénteki fájdalomban. Mindig ugyanaz volt, hű önmagához. A mi egyéniségünk alkalmazkodó képessége a legcsekélyebb miliő változásra is csodálatosan rezonál, Jézusnak még a kereszt borzalma sem volt oly változás, hogy énjét megváltoztatta volna. A kapocs megvolt a kereszten is lelke és Isten között. Cs?k egy rövid pillanaton homályosuk el Isten arca a Fiú előtt, amikor ezt mondta : — Eli, Eli lania sabaktani !... Amikor a kínok hullámai átcsaptak feje fölött. De csak egy percre homályosuk el a szeme, utána megint kisütött a nap : Atyám, a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet ! Félhitüek, félemberek, Peer Gynt- ek, mindig másc k korsz; k i, menjünk a nagypénteki keresztfához, azon van, akit mi keresünk. Ecce homo! Megvetve, kerülve embertársaitól, fájdalmak embere, betegségnek társa ... A mi ■betegségünk társa is, a mi fájdalmunk embere is ... Érettünk is meghalt. Csókoljuk meg a kezén véres sebét ! Endreffy János. Jézus és Tiberius Tiberius római császár életének utolsó éveiben vallási kérdésekkel foglalkozott. Jövendőmondóitól, akikkel eddig jövendő sorsát kutatta, szabadulva, most már egész lélekkel a názáreti prófétáról szállongó komoly híreken csüngött. Erre vonatkozólag intéz kérdéseket eg/ előtte álló légionáriushoz. — Jeruzsálemben voltál a légiónál? — Ott voltam, felséges császár. — Láttad a Názáretit? — Láttam egyszer-kétszer. — Mért csak egyszer-kétszer? — Azért, mert nem tartózkodott állandóan Jeruzsálemben, hanem egyszer-másszor csak tanítani jött oda a népet. — Hallottad beszélni? — Csak egyszer a pusztában, amikor öt kenyérrel és két hallal ötezer embert elégített meg. — Láttad ezt a csudát? — Láttam, felséges császár. — Mit tudsz még a Názáretiről? — Hallottam, hogy a Bethesda tavánál egy beteget, aki 38 év óta hiába várta ott gyógyulását, puszta szavával meggyógyított. De arról személyesen is meggyőződtem, hogy egy századosnak szolgáját is meggyógyította. Á légióban arról is beszéltünk, hogy a Názáreti a császár iránti engedelmességre is tanítja a népet, mert igy szólt egyszer: adjátok meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené. A császárt egyénileg is érdekelte, hogy a Názáreti betegeket gyógyít, mert hosszabb idő óta ő is betegeskedett és most arra gondolt, hátha őt is meggyógyítaná. Mégis másra viszi a szót. — Nemde, zsidó ember a Názáreti? — Az, de úgy mondják, ő nem tesz különbséget ember és ember között. — Mit tudsz még mondani? — Beszélnek mindenütt arról is, hogy halottakat támaszt fel. — Ez csodálatos! Sok hive van? — Nagyon sok. — Ellensége nincs? — Úgy tudom, hogy a farizeusok és Írástudók fondorkodnak ellene, de a nép imádja. A légionárius vallomásai megerősítették mindazt, amit eddig a császár a Názáreti prófétáról hallott. És felébresztették benne a vágyat, hogy még többet és bizonyosabbat tudjon meg róla. Azért a következő levelet irta : »Tibérius császár a nemes Poncius Pilátusnak egészséget kíván ! írd meg nekem, mennyire igazak azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy Júdeábán egy Názárclből való próféta tanít a zsidók
