Hegyen épített város, 1929 (6. évfolyam, 1-21. szám)
1929-09-26 / 15. szám
Hegyen épített város 118 1929 szeptember 26 v sem, hogy imádkozzunk, vagy ha hitünk ingadoznék a megpróbáltatások viharában, vagy ha a kételkedésnek éjjeli lepkéje röpködne, ami hitünk bágyadt mécsese körül, mégis: Jézus ajtónk előtt áll! Nem mi hozzuk magunkkal, nem mi hivatjuk, nem mi keressük őt: Jézus, ő maga áll ajtónk előtt! És ha vannak is lelkek, ki őt nem fogadják be, kik nem veszik észre, kik nem nyitják ki ajtajukat, de mégis úgy van: Jézus az ajtó előtt áll! Az élethez és az újraéledéshez, kedves testvérem, elég, hogy bizonyosan tudd: Jézus az én ajtóm előtt áll! Paris, 1929 szeptember. H. Bonifas. Szeptember végén »Még nyilnak a völgyben a kerti virágok.« Még mosolyog a bágyadt napsugár. A szivünk is dobog még. Élni vágyunk. Élni szeretünk. De már jön a tél! A fagyos, csendes, mozdu,- latlan Tél. A halál. Jön, igen!, jön lassú, nesztelen léptekkel felénk, mint tolvaj, ahogy surran a préda felé. Mindig közelebb ér hozzánk! S akkor?!... Akkor meghalunk mindnyájan, egyenként. Ki előbb, ki utóbb, de mindnyájan. Én is, Te is, ő is.., A körülötted busán hervadó természet minden szomorú szépsége ezt a nagy, megmásíthatatlan tényt szemlélteti. Látod? Érted? Futó szél zúgása, levelek csendes pergése, virágfejek csendes lehajlása, madárdalos erdő elcsendesülése eszünkbe juttatja azt az utolsó, igazi nagy telet, amely után nem lesz tavasz, nem lesz napsugár, virág és madárdal, hanem hótakarta, fagyos, kietlenül csendes óriási temető lesz ez a ma oly hangos, jajgató, lármázci, kacagó világ. Jég és hó, csend és rom, mely e nagy temetőben honol majd mindenütt. Volt és nincs emberiség, élet, kultúra, gazdagság, hatalom, dicsőség, nyomor, bánat, boldogság, munka, élvezet, stb. stb. Ez lehet majd a felirata ennek a nagy temetőnek. De felesleges, hiszen úgy sem olvassa majd senki sem. Volt, nincs, igen! Ez a vég, amely az emberiségre vár a messze, ismeretlen jövőben. És e vég volna a cél? Ezért a nagy, ostoba vég-semmiért van az élet? A munka? A könny és bánat, az áldozat és csalódás? Hiszen, ha minden megsemmisül a végén, akkor »bolondság az élet!« Céltalan, értelmetlen, hiábavaló tragikomédia! Ilyenformán gondolkoznak azok, akik a láthatókra néznek! Oh, de mily morzsányi a látható valóság! Hozzáképest mily végtelenül gazdag, mély és nagy a »láthatatlan valóság« világa. A természettudomány a maga apró lépéseivel, csak lassan közeledik azokhoz az Igazság-ormokhoz, amelyeket a repülőgép sebességével haladó filozófia rég felfedezett és megszállott már. Mind jobban lazul, gyengül a tudomány részén a »látható világ« egyedüli valóságába vetett hit. Már felfedezték a láthatatlan sugarakkal való látást, melynek segítségéivel kóromsötétségben is fény, világítás nélkül látni lehet. Körülöttünk »láthatatlan« sugarakon millió gondolat és dal, melódia, hir és ismeret száll a levegőben, vasárnaponként még Isten emberi ajakkal hirdetett igéje is, csak rádió-készülék kell hozzá, hogy felfogjuk. A tudomány legújabb felfedezése, hogy a legkeményebb, legszilárdabb anyag is, a legdurvább látható valóság végeredményben »láthatatlan erők sűrített formája, állapota. Igen, akik a láthatókra néznek, azok nem látnak értelmet és célt a földi életben. De vannak sokan a földi halandók közt, akiknek fény ragyog a szemében, égi, csodás fényesség: az üdv, az életöröm felséges fénye. Vannak, akik bámulatos nyugalommal hordják az élet keresztjét s közben szeretni is bírnak, híven, önzetlenül. Kivált az evangélikus emberek közt lehet ily boldog halandókat találni. Miért van ez, hogy bennünk oly mély a kedély, oly tiszta, nemes az életöröm, oly meleg a szeretet, oly tiszta a nemes, emberies célért való önzetlen munkakészség és áldozni bírás? Nagy oka van ennek. Mi evangélikusok rájöttünk ama szent Ige üdvözítő titkára, csodás értelmére, hogy »mindenki, aki Ő benne hisz, el nem vészi, hanem örök életet nyer!« A végtelen Élet és Szeretet, az örökkévaló Úristen a maga kegyelmét, életközösségét s igy a végtelen, örök üdvöt közölte velünk atyai ajándékkép az ő szent Fiában, Jézus Krisztusban, Evangélikus Himnuszunk, az »Erős várunk« ezt a boldogi- ságot zengi hatalmas hittel, erővel: »mienk a menny örökre!« Ebben a kegyelemben élünk, ez a lelkünk élete, égi mannája, földi kincsünk, békességünk, erőnk és örömünk. Ez a tudat ragyog az Istent megtalált evangélikus szemekből! Ez ad oly hatalmas lendületet és erőt az evangélikus ember életének, hogy mindhalálig dolgozik, alkot, teremt, bár látja a végcélt, a látható világban, a minden elmúlását. Alkotása közben azonban örök kincset gyűjt. Lelki kincset: jelleme megtisztulását, megne- mesedését, erényekben való gazdagodását. A »mi munkánk nem hiábavaló az Urban!« Hervadjatok hát ti bus, hervadó virágok! Szálljatok órák, szánjatok évek! Ám jöjj értünk is, te fekete angyal! Mi azzal a tudattal várunk, hogy »nekünk mind életünkben, mind halálunkban nyereségünk a Krisztus!« Az idő múlása csak arra serkent minket folyton, hogy: »mig időnk van, mindenekkel jót tegyünk, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédjeivel.« (Gál. 6., 10.) Kötesd, 1929 szeptember. Pass László.
