Bancsó Antal: Keresztény hittan és erkölcstan prot. középiskolák VIII. osztálya és tanítóképző intézetek utolsó évfolyama számára (Sopron, 1888)
A) Keresztény hittan - Bevezetés: A vallás általában s különösen a ker. vallás
8 tiszteleti cselekmények, melyekben az ember részint törekszik az Istennel való egyesülésre, részint pedig az Istennel már egységben érezvén magát, annak a boldogító érzésnek ád örvendezve kifejezést, mely ezen egységben egész valóját eltölti. Kihat továbbá a vallás az ember gyakorlati életére úgy, hogy az ember az Isten akaratát élete legfőbb törvényeként ismervén meg, arra törekszik, hogy egész életét az Isten tetszésére folytassa. Ily módon szüli a vallás az erkölcsiséget és annak irányára, jellemére elhatározólag befoly. A mennyiben e szerint a vallás az ember összes szellemi tehetségeit igénybe veszi, egész életét áthatja s még a testi életet is megszenteli, annyiban méltán mondhatjuk, hogy a vallás, teljes lényege szerint az embernek az Istenben való élete. 2. §. Az isteni kijelentés és a vallásos hit. A vallás az embernek az Istenhez való viszonya lévén, ezen fogalmánál fogva felteszi az Istennek a világhoz, különösen az emberhez való viszonyát. Az ember csak úgy érezheti magát indíttatva arra, hogy az Istennel viszonyba lépjen, ha az Istent önmagában valami módon már érzi és igy meg van győződve a felöl, hogy az Isten a világgal viszonyban van. Az Istennek a világgal, nevezetesen az emberrel való vi- szonyba-lépését, vagyis az Istennek azon cselekedeteit, melyekben magát feltárja és megismerhetővé teszi, nevezzük közönségesen isteni kijelentésnek. Az Isten különféle módon tárja fel magát és lép velünk viszonyba; e szerint az isteni kijelentésnek is különféle módjai és alakjai vannak. Az Isten kijelenti magát a természeti világban, melynek egész alkotmánya nagy ékesszólással hirdeti az erős Isten dicsőségét (Zsolt. 19*2; Róm. 1*20; Csel. 14'17). Az Isten kijelenti magát a világtörténetben, melynek lapjai az Isten bölcs és igazságos világkormányzásáról tesznek bizonyságot; kijelenti magát az ember lelkében, melyben kiirtha- tatlanul belé van oltva az Isten után való vágyódás csirája és a tőle való függés érzése (Zsolt. 42’1 k; Róm. 1*19). De legtökéletesebb alakja a kijelentésnek az, midőn az Isten egyedül a