Gondolat, 1891-1892 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1891-09-01 / 1-2. szám
27 kell, hogy a gyermeknek átszolgáltassa, mint szeretettnek nyilvánu- lását, nem pedig úgy, mint a gyermeknek bérét vagy szolgálatának jutalmát. Ép azért Kantnak nézete is alaptalan, illetőig túlhajtott, midőn azt mondja: Semmit sem ér, hogy a gyermekeknek jutalmakat osztogassunk, mert ez által önzővé és haszonlesővé teszsziik. Rousseau is nagy elővigyázat mellett megengedi a jutalom- osztást ; de a büntetésre vonatkozólag farosa nézete van, melyben van némi használható elem, de a mely nagyjában keresztülvihetetlen és ozélszerütlen. Különben tudjuk e sokat hányt-vetett férfiúról, hogy saját gyermekkori rakonczátlan és szabadságra vágyódó lelkét vette irányadóul és mértékül, midőn a büntetés jogosulatlanságáról és hátrányairól szólt és lényegileg a természetes reartiók elméletét állította fel. Sajátságos és mindenesetre sajnálatos tüneménynek Ítéli azon irányát a nevalő rendszereknek, mely szerint azok nem találtak fel mást a gyermekek vezetésére, mint „a versenyt, a féltékenységet, az irigységet, a hiúságot, a mohóságot és a szolgai félelmet.“ Minden eszközt megkisérlettek egyet kivéve, t. i. azt, a mely egyedül vezet őzéi hoz, a rjól rendezett szabadságot.“ E szabadság, mint nevelő eszköz a „lehetőnek és lehetetlennek egyszerű törvénye. „Egyedül a körülmények és viszonyok puszta hatalma által teszsziik a gyermeket engedékenynyé és engedelmessé“; mert „nem szabad a növendékre bárminő büntetést szabni, mert nem tudja még megitelni és felfogni, miféle vétket követett el, amennyiben az erkölcsiség az ő eljárásától egészen idegen és épen azért nem követhet el semmi erkölcstelent vagy gonoszságot, a mi büntetésre szorulna.“ — Világos, hogy a büntetésre vonatkozó ezen egész elméletnek alapjául a gyermeki természet azon meghatározása szolgál, hogy az teljesen közönyös, hogy arra nézve nincs rósz, sem jó, az teljesen indifterens; egy szóval, hogy az eredendő bűn hiú, üres hagyományos felfogás, mely nélkülözi alapját a valóságban. Folytatása következik. * * * Nekrolog. Két nehéz csapást mért szivünkre a végzet: két testvértől fosztott meg bennünket egyszerre. — „Isten veletek! A viszont látásra!“ — mondtuk nekik csak rövid néhány hó előtt, nem is sejtve, hogy az a viszontlátás egy más világra szól. Ki hitte volna, hogy a búcsúcsók melynek melegét még most is ott érezzük ajkainkon, utols» le8z e földi életben! — Pedig azzá lett.
