Gondolat, 1891-1892 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1891-09-01 / 1-2. szám
28 Augusztus 30-án érkezett az első gyászhír: Svehla Jenő meghalt. — Szegény fiú, pedig mint örült annak a gondolatnak, hogy majd ha egészségi állapota engedi, újból féljő közénk Pozsonyba, folytatni a megkezdett pályát. Mint örültünk mi is amaz örömteli órának, midőn majd a nehéz beteget felépülve újúlt erőben, régi vidámságában láthatjuk viszont. — Szomorú viszontlátás gyász koporsót látni mosolygó arcz helyett! — Nem igy gondoltuk mi ezt! A templomban elhangzott a vigasztaló Istenige, megkondúltak a harangok, s mi megindúltunk, hogy elkísérjük őt utolsó útjára, az örökbéke, a csendes nyugalom helyére. Társai kik a közelben voltunk teljesítettük a távollevők nevében is e szomorú kötelességet, vittük a koszorúkkal megrakott koporsót, s búcsúztunk el tőle a virágokkal ékesített sírnál.. — Pótolhatlan veszteség egy jó barát halála, de testvért veszíteni, súlyos csapás, melynek elviselésére csak az a hit képesíthet, hogy „van égben szebb s örök hazánk, van dvezitönk s jó atyánk.“ — Szeptember 17-én ért bennünket a második csapás, Thúró Károly halála. Nehéz beteg volt ő már körünkben is; keblében hordta ő már régebb idő óta a halálos betegséget, mely lassan lassan fogyasztotta életerejét. Talán épen ennek tudata tette néha oly komorrá, még akkor is, midőn a vidám társaságot kereste, hol feledni vélte minden baját, gondját. Több ízben volt már kénytelen tanulmányait félbe szakítani, hogy egészségi állapotát, testi erejét újból visszaszerezze; s mintha mindannyiszor felépülve jött volna körünkbe, kettőzött szorgalommal folytatta ismét a íélbenhagyott munkát. — A múlt évben már tanulmányait befejezni jött közénk, lázas izgatottsággal fogott a munkához, szerkesztette a „Gondolatot,“ tanulta a svéd, angol és franczia nyelveket, készült, hogy az utolsó vizsgát sikeresen megállja. E közben betegsége mindinkább előbbre haladt, ereje gyengült, s kénytelen volt újból búcsút venni tőlünk, hogy felkereshesse a csendes otthont. De fájdalom, már az sem adhatta meg számára a gyógyulást. Lesújtó volt e hir mindnyájunkra nézve. Nem látni többé azt, kit annyi éven át hozzánk fűzött már a kölcsönös szeretet és tisztelet, örökre elválni attól, kit bensőbb kötelék csatolt hozzánk : ez olyan seb, mely nem egyhamar gyógyulhat, oly fájdalom, mely nem könnyen viselhető el. De vigasztaljon az a tudat, hogy ha elváltunk is, nem örökre váltunk el, hanem hogy ismét lássuk egymást s örökre egyek lehessünk. Addig is Isten velünk.
