Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-12-01 / 12. szám

90

fogadásától vagy mellőzésétől függ azok nyilvánossági joga, vagy attól való megfosztatása. Sok megtántorodik és behajtja nyakát az elkerűl- hetlennek vélt igába; de Pozsony nem, ő küzd ellene, neki nem kell a német nyelv terjesztését s ezzel a magyar érzület kiölését czélzó rendszer, ő magyar intézet kiván maradni. Küzd — és diadalmaskodik. Az alkotmányos szabadsággal újból ránk derül végre a vallás- szabadság napja is. Most már háborítlanul fejlődhetik az iskolaügy, növekedhetik, erősbödhetik a mi főiskolánk is. És növekszik is folyton, sőt ime alig múlik el 2 évtized, áldozatkész férfiak segítségével önállósítja a theologiai facultást, lesz ebből Akadémia, — és most már két kelyen, a magyarhoni ev. protestánsok 2 legnevezetesebb intézetében hirdetik az evangyeliumi szeretet és a hazafiúság hóditó igéit.

ime, ilyen képeket tár élénkbe a múlt. Sok szellemi és anyagi kincsnek kellett összehalmozódnia, Hogy a kezdetben csak kisded iskolából anynyi viszontagság daczára 2 virágzó intézet fejlődjék. Sokan vitték vagyonukat, sokan tehetségeiket s «gész életüket e szent oltárra; s mi önkénytelenül is tisztelettel és elismeréssel hajiunk meg egy-egy Jeszenák, Ska’ricza, Róth-Teleky, Zsedényi, Reischel név viselőjének emléke előtt s mindazok előtt, kik akár kisebb adománynyal, akár egész sz'ellemi kincsükkel igyekeztek a szent czél előmozdítására. .Elismeréssel, tisztelettel és hálával adózunk nekik, mert ők nagyok voltak. Nagyok? Igen, azok. Igaz ugyan, hogy fényes csatákat nem nyertek, — de nem is tapodták embertársaik ártatlanul kiontott vérét; azt sem lehet mondani, hogy ünnepelt népszónokok lettek volna, — de nem is adtak a népnek alkalmat szavaik, eszméik félremagyarázására; vértanú halált sem szenvedtek, — de nem is támadt miattuk gyűlölet, egyenetlenség : csak egyszerű, csendes emberek voltak ők, de az ország és az egyház javát alapjában igyekeztek előmozdítani; művük nem csapott zajt, nagy hírnevet nem szerzett nekik, — de boldogította őket az az öntudat, kogy jót cselekedtek. A diadalmas hadvezérek, a nép ünnepelt vezérei nagyok, de náluk az általános jólét előmozdításának vágya mellett lelkesedésüknek — bár csekélyebb fontosságú rúgója gyanánt ott szerepel a személyes dicsőségnek — többé kevésbé tudatos reménye; a vértanú is azzal a biztos hittel megy a halálba, hogy meg fogják őt egykor ismerni, eszméit követni, emlékét tiszteletben tartani: de ezek a mi hőseink fáradtak, ^áldoztak az elismerésnek még csak vágyát sem ismerve, tisztán ügyszeretetből, asf önzésnek legkisebb nyoma nélkül. Ez az, a miért őket méltán nagyoknak nevezhetjük.

S.törekvésüknek eddig meg is volt a kívánt eredménye. Tudó-