Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-01-01 / 1. szám

14

Mindebből, azt hiszem, eléggé világosan kitűnik, hogy a buddhis- mus korántsem nevezhető atheismusnak, a mint ez szokásos. Ellenkezőleg : találkoztunk benne az isteneszme kettős meghatározásával, t. í. : 1. mint a semmi; 2. pedig mint a positiv erkölcsi világrend. — Csodálatos csak az, hogy a buddhismus nem törekedett arra, hogy e két absolut világelv közti ellenmondást áthidalja. Oka ennek való- szinfíleg egyrészt történeti keletkezésében, másrészt pedig magában az ind szellemben keresendő.

Mint absolut illusionismus a buddhismus a brahmanismusnak szükségképi consequentiája, vagyis kimutatása (reductio ad absurdum) annak, hogy mily tehetetlen theoriákra vezet az abstract monismus. Mint absolut ethicismus ellenben a buddhismus azon egyedül igaz alapra lépett már, a melyen a keresztyénség azzá fejlődött, a tmi, t. i. absolut vallássá.

A buddhismus vallástörténeti jelentősége így nem annyira nihi- listikus és illusioristikus tanában van, hanem inkább abban, hogy a brahman merev absolutum (melynek utolsó consequentiája épen az ő abs. illusiorismusa) ellenében egy olyan absolut egységet állított fel, mely az ideális mozzanatok sokaságát magába foglalja, — tehát egy concret egység.

A jövőnek feladata leszen ezen valódi absolutumot a buddhis- muson belül nemcsak érvényre emelni, de egyúttal általa a kere°sz- •tyénséget előkészíteni, mely a fennforgó ellentéteket végkép megszünteti — „ymI rá tÜvrj ra>v goj'CouÍvíov ív rut cpioii aír^g TihoinatT:- oovGt.“ (Apocal. 21, 24.)

A legfőbb jó és hatása.

Irta: Haffner Vilmos.

Nincs a nagy világmindenségben egyetlen egy dolog sem, legyen az bár a legkisebb, melynek határozottan kitűzött czélja ne volna. A ki a természet rendjébe mélyebben beletekint, oly dolgok czél- szerűségéről is meg fog győződni, mit a felületes vizsgálás nem vesz észre. Az észnek követelménye, hogy czélja mindennek legyen, mert csak ez adja meg léteiének jogosultságát s értelmét. Ha valaminek czélja nem volna, úgy kellene azt tekintenünk, mint Isten szeszélyének teremtményét. Ez pedig' ellenkezik Isten méltóságával, bölcseségevel. S ha már a dolgok alkotása sem a véletlen játéka, annál kevésbbé lehet az észszel s szabad akarattal felruházott ember czél nélkül. Nem kellene-e kétségbe esnünk, midőn egy hosszú, tán szenvedésteljes élet után hitünk álmából felébredve látnunk kellene, hogy czél nélkül bolyongtunk e földön, hogy fáradalmainkért szenvedéseink-