Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)
1887-01-01 / 1. szám
15 ért nein nyerünk kárpótlást sehol senkitől. Nem volna-e akkor az ember teremtése Isten legkegyetlenebb játéka? — Kell, hogy az emberi életnek egy legvégsőbb, egy legfelsőbb czélja legyen. — Az embernek életében vannak közelebb fekvő, alsóbb cxéijai is; minden cselekedete valamely czélra irányúi s e czél valamely vágyának kielégítése. Ha e czélt elérte, a vágy megszűnik s bizonyos boldogító érzés foglalja el bensejét. De ezen boldogító érzés nem tarthat sokáig, s nem zavartalan, mert új meg új vágyak ébrednek fel az emberben, melyeknek ki nem elégitése, meg nem szüntetése kellemetlen hatással van reá. Ezért az ember minden törekvése oda irányul, hogy oly állapotot érjen el, melyben minden vágya kielégítést nyer, minden vágya megszűnik s csak egy érzés uralkodik egész valóján: a boldog megelégedés érzése. — .Bármely művészi alkotást a zavartalan megelégedés érzetével csak akkor szemlélhetünk, ha azon eszmét, mely tárgyát képezi, a művészi tökély követelményeinek megfelelőleg fejezi ki, ha a mű az ő eszményével egy. így az embert is életének azon állapota fogja teljesen kielégíteni, a mely életének eszményével esik ! össze. Az ember főczélja tehát az ő életének eszményi teljessége. Minthogy ez, viszonyítva az életben felmerülő közelebbi czélokhoz, •) az életnek bármely javához, absolut becsű, a legfőbb czél a legfőbb jó. Minden bölcsészeti rendszer megegyezik abhan, hogy az ember legfőbb czélja a legfőbb jó, a legfőbb boldogság. Csak nehány bölcsésznek jutott eszébe tagadni, hogy ilyen léteznék, hogy egyáltalában volna boldogság. E férfiak Strausz, Schoppenhauer s Hartmann. Strausznak „öntudat s akarat nélküli, észszerű s jó, észszerűen, de nem ész által berendezett universuraa,“ mely nála teljesen anyaggá durvul, a természeti s társadalmi nyomor alátt nyűgöknek vigaszt nem nyújthat. Élettelen anyag egy szebb jövő biztositékáúl nem szolgálhat; a kétségbeesés sötét éjjele nehezednék e világra. Hartmann, Schoppenhauer tételeit levonva, a pessimismus legridegebb alakját állítja elénk, midőn igy szól : „Az ember boldogsága merő illusió. Az a mit ezen a földön elérhetünk, csak addig kecsegtet boldogsággal, L mig el nem értük ; megnyerve nem nyújt örömet, kiábrándít, gyötör. A jövő élet illusió s az önzés vallásának eszméje. Az emberiség 1 remélt fejlődése sem hoz boldogságot; az ember, a világ ugyanaz / marad, a nyomor csak növekedik. Miként az egyedre, úgy az emberi-y ségre nézva is eljő az aggkor, melyben belátja törekvéseinek hiába valóságát s azután csupán a megsemmisülésre vágyódik.“ Hova vezetne e világnézet? Látva s tudva, hogy minden munkásság, minden nemesebb törekvés hiába való, eredmény nélküli, az ember a teljes semmittevésnek adná át magáb. Mily sok bűnnek, mily
