Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)
1887-01-01 / 1. szám
18 eszköz a végczél elérésére, s nem jutalom. Az erény csak kieszközli a jutalmat. Ha az erény volna a legfőbb jó, nem tudnók megmagyarázni, bogy az erénynek testvére oly számos esetben mért épen a nyomor. — Kant erkölcsi főelvének felállítása által a legsetétebb pessimismusnak veté meg alapját. Kora erkölcsi eudemonísmusának ellensúlyozására felállitá a tételt, bogy az erényes cselekedet rugója egyedül a törvény iránti tisztelet lehet; ha boldogság utáni vágyból cselekszünk, cselekedetünk megszűnt erkölcsös lenni. Ezen erkölcsi rigorismust, melynél fogva az ember kötelességét egy boldogabb állapotról való fájdalmas lemondással teljesítheti csak, melynél fogva a jót csakis a jó kedvéért lehet teljesíteni s mely minden egyébb indokot a cselekvésnél feltétlenül kizár, élesen s találóan jellemzi Schiller egyik xéniájában: „Örömest szolgálok barátaimnak, csak hogy fájdalom! hajlamból, szeretetből, jó kedvvel teszem s igy igen gyakran töprenkedem, hogy nem vagyok erkölcsös. Barátom itt nincs más tanács: igyekezzél őket megvetni s igy utálattal tenni, mit a kötelesség parancsol“. Hova vezetne ez?! Az emberben a legnemesebb érzelmeket elfojtaná s az ember megadva magát sorsának, kínosan, vigasztalanul élné át sivár életét, s vagy meg kellene őrülnie, vagy terhes életétől megszabadulandó, öngyilkossá válnia. (Folytatjuk.) CSARNOK. Luther óda. r886. október 31-ére. Legyen e nap örömünnep, Lelkesedés napja, Emelje hát keblünket az Igaz diadalma. A sötétség ím, eloszlott, Fény dereng helyette, S megtisztúlva tör magasba Az Ige, az Eszme! . . . * * * Zivatar volt, rémes éjfél. Válasz úton álltunk; Nem tudtuk, hogy vájjon melyik Útra tegyük lábunk. Itten, pokoli sötétség, Ott, a ketely árnya ... Árva lelkünk merre szálljon, Üdvét hol találja? . . . S,' jött egy férfi, igénytelen, De elszánt, de bátor; Szeme belátott az éjbe, Áttört a homályon. S oda állott «vezetőnek Vész-halállal szembe, Megmutatni, merre vagyon Az Ige, az Eszme! . . . Vakok voltunk, hályogot vont Szemünkre a tévhit. Nem láttuk, hogy körülünk'csak Káprázat, mi fénylik: Az igazság, porba hullott, A „legszentebb“, — sárba, A szeretet örve alatt Kaján önzés járta . . .
