Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)
1887-01-01 / 1. szám
16 nagy nyomornak volna ez okozója ! Vagy pedig véget vétendő' ezen örömtelen létnek, hány ember választaná a szírtet, mely Madách Ádámja alatt állott. „Egy ugrás s vége a komédiának.“ De felhangzott az Ur szava: „Ember küzdj s bízva bízzál“ s az ember e biztató szózatot hivő lélekkel szivébe zárta. Egy benső hang a szebb jövőre utalja, küzd a pessimismus sötét tana ellen. Ezen tan ellenkezik az ember lényegével, természetével; erkölcsi érzete megköveteli a legfőbb boldogságot, a legfőbb jót. De melyik az a legfőbb jó, az igazi boldogság, mely az embernek minden vágyait kielégíti, mely mindenki által elérhető ? Mint minden fejlődésnél, úgy itt is a fejlődés czélja kifejtetlenül benne van a fejlődő lényben. Az ember lényege vezet tehát bennünket a legfőbb jó tartalmára. Az egyes bölcsészeti rendszerekben a legfőbb jó tartalmilag különféle, a szerint a mint az ember lényegét meghatározták. A mint az emberi természetnek egyik vagy másik tényezőjét állították előtérbe, a legfőbb jót majd a testi, majd a szellemi életbe helyezték. Így a testi életben a legfőbb jót a cyrenei iskola kereste.* Alapítója, Aristippos, Sokrates azon tanát, mely szerint az erény a legfőbb jó, félremagyarázta. Ugyan is Sokrates tapasztalván, hogy az erény tiszta ismerete még nem vezet annak teljesítésére, rámutatott az erény eredményére, a boldogságra, hogy ez ösztönözzön az erényre; kimondja, hogy kövesd az erényt, mert ez boldogságot szül. Aristippos a végczélt tehát a boldogságban látta. S ezen legfőbb boldogságot, legfőbb gyönyört legközelebb az érzéki vágyak kielégítése utján véli elérhetőnek. Mivel az erény gyakran önmegtagadással szenvedéssel jár, a cyrenei iskola s minden eudemonistikus elv könnyen veszélyezteti az erkölcsi postulatum feltétlenségét, mivel azon gondolatra vezet, hogy mind az, mi szenvedéssel önmegtagadással jár, habár a legnagyobb erény is, nem kötelező, nem erény. — Epikur már a fájdalomtól ment életet is jólétnek, boldogságnak mondja. Az ember főtörekvése az érzéketlenség volna, s miután így az életnek semmi positiv czélja nem lenne, ez elmélet quietismusra vezetne. Könnyen belátható, hogy ezen boldogság nem lehet a legfőbb jó. Nem mindenki él oly körülmények között, hogy érzéki vágyait folyton kielégíthetné. Ily egyéni boldogság mindig esetleges körülményektől s az egyéni természettől tételeztetik fel, ennélfogva a feltétlen erkölcsi jó esetlegestől s az egyéni önkénytől tétetnék függővé. A legfőbb jónak fejlesztőleg kell befolynia az egész emberre. De az a tan, hogy az érzéki vágyak kielégítése a legfőbb jó, rombolólag hat, demorálizálja, lealacsonyítja az embert, mert hiszen elvileg jogosultnak
