H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének (Budapest, 2004)

III. Az 1700-ig megjelent magyar nyelvű gyülekezeti énekeskönyvek története

miért található olyan nagy számban latin ének. Az evangélikus hagyomány részé­nek tekinthető ugyanis a magyar és latin énekek együttes szerepeltetése abban az esetben, ha az 1640-es énekeskönyv nemcsak iskolai, hanem istentiszteleti haszná­latra is készült (a német evangélikus énekeskönyvek között több hasonlóval talál­kozhatunk). Az istentisztelet, amelyen latinul énekeltek, mindenképpen evangéli­kus lehetett. Nem tudjuk, hogyan juthatott hozzá az ismeretlen szerkesztő Újfalvi gyűjteményéhez, ill. hogy más, hasonló szerkesztmények voltak-e kezében. 4. Az énekek hagyományozódásának kérdése: igaz-e Friedrich Károly megál­lapítása, hogy a lőcsei és bártfai kiadások a református énekeskönyvből (a „Gönciből") merítették anyaguk legnagyobb részét? „Mutatnak-e a bártfai 1640­es énekeskönyv 'saját' újításai, az előző kiadáshoz képest újonnan felvett énekek valamilyen határozott irányt" (104). Pavercsik Ilona megállapítja, hogy a bártfai kiadó „készen véve egy korábbi kiadványt [RMNy 1438J, nem hajtott végre olyan jellegű változtatásokat, amely azt az evangélikusokhoz közelebb hozta volna. ... Úgy tűnik, hogy ebben az időben az evangélikusok egyre inkább elvesztették még az önálló énekeskönyv-kiadásra való törekvést is, és kiadványaikat egyre inkább a debreceniekhez közelítették" (105). Ellenvetés: Elég nehéz kibogozni azt a bonyolult kölcsönhatást, amely az énekek átvétele esetében történt. Az RPHA adatbázisának keresőrendszere pl. ki­mutatja, hogy Újfalvi gyűjteményéből (RMNy 886/1) 24 éneket nem vesz fel a tárgyalt 1640-es bártfai énekeskönyv, s ebből 21 éppen a reformátusok által is ki­emelt zsoltár. Pontosan lekereshető a csak evangélikus vagy csak református úton terjedő énekek aránya: eszerint az énekek hagyományozódása nem dönti el egyér­telműen a felekezet kérdését. A korábbi énekeskönyvekkel összehasonlítva nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy gyűjteményünk éppen az 1629-es lőcsei evan­gélikus kiadványt vette alapul. A debreceni kiadásoktól eltérő kiadványszerkezet önmagában valóban nem meghatározó (105). De ha a folytonosan megújuló evan­gélikus énekeskönyv-vonulatot és a debreceni kiadások fejlődését nézzük, akkor az 1640-es bártfai (és az 1642-es lőcsei) mindenképpen az evangélikus fejlődés része. Az előző, 1629-es lőcsei kiadáshoz képest kiadott 94 többlet-ének (104) forrása nem egyértelműen a debreceni vagy az 1635-ös lőcsei énekeskönyv. A többlet-énekek nagy része mind az evangélikus, mind a református gyűjtemények­ben előfordul. Az egyes szövegek textológiai vizsgálata közelebb vihetne a kérdés megoldásához. A káté-énekek egy kis része valóban debreceni közvetítéssel ér­kezhetett az 1640-es bártfaiba (104), de mivel oda-vissza irányú folyamatok zaj­lottak, ezt nem tekinthetjük döntőnek. Jellemző példa a Jézus Krisztus, (mi üdvös­ségünk) egyedül üdvösségünk (RPHA 671) kezdetű úrvacsora-ének eljutása az 1640-es bártfai énekeskönyvbe: az ének a 16. században csak evangélikus éne­189

Next

/
Oldalképek
Tartalom