Karsay Sándor – Czékus István: Agenda II. (Budapest, 1891)

V. Temetési imák

— 222 — létkor a természetet felkölti téli álmából s az élet megdicsőülését hirdeti az enyészet felett. A te képed a bennünk gondolkodó, halhatatlan lélek. Néked köszönjük e drága kincset: a hitet, mely mint csillag kalauzol e porhazának homályfedett göröngyös útain ama végczél: a tökéletesség felé. Gondviselésed őrködött mindeddig szentegyházunk felett, s emelte általa diadalra a lelki szabadságot. Te éleszted ebben a buzgóság szent r tüzét; támasztasz Mózeseket és Áronokat, kiknek lelkesedése mint lángoszlop vezérli a hívek seregét s egyengeti az utat országodhoz. Tied a hatalom mindazért, a mi boldogít; tied legyen a hála, dicsőség örökké ! De Uram! néked engedelmeskedik, mint a természetben a villám, mely földre veri a felmagasió tölgynek koronáját: úgy az életben a halál is, mely kioltja a szemekben a fényt, megállítja a szívnek dobogását; a család öléről a szeretett gvámolt, a tettek mezejéről a hű munkást, a sereg éléről a győzedelmes vezért a sír hideg hantjai alá temeti. Atyánk, jó Istenünk! Hol kereshetnénk megnyugvást a halál gondolatán, enyhítő balzsamot a sebre, melyet szeretteink sírjától hozunk el, hanem ha tenálad'? ki lesújtasz, de fel is emelhetsz, és a sírnak éj jeléből az új élet fényesb napját támasztod fel! Hozzád térünk most is, midőn ev. egyházunk egy lelkes bajnokát, egyházfelügyelőnket gyászoljuk. Az ő élete — mint folyondárt a fa — emelte a reményt ott, hol a vallás szent ügyéért kellett áldozni; és halála könyüket fakaszt porba esett reményünknek koszorúja felett. Örömmel követtük őt, mikor az egyház lobogója alatt váró nemes harczra hívott; de siralomra fordult a mi örömünk, midőn végbúcsút kell tőle vennünk a sírparton. Szivünkön bánat fellege borong; de nem zúgolódunk ellened, óh Mindenható ! mert bár tanácsod kikutathatatlan, minden határozatod szent. Megnyugszunk végzéseden; Te adtad őt nekünk, Te is vetted el; áldott legyen a Te neved ! Hálát rebegünk neked a gon-