Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-07-12 / 28. szám
ÉLŐ VÍZ Evangélikus Élet 2015. július 12. ► 11 ...... ii I r'HIIIIWW'WiBIBWliaililIlliil iíiaemmm ■■■ Isten harca - ember harca „Az Úr Júdával volt, ezért tudta birtokba venni a hegyvidéket. De a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert vas harci kocsijaik voltak’.’ (Bír 1,19) Amikor Júda, Izráel vezértörzse elindult, hogy a Szentföld déli részeit elfoglalja, győzelmesen vívta meg harcait mindaddig, amíg a hegyes felvidéken nyomult előre. Amikor azonban elérkezett nyugatra, a Földközi-tenger partvidékére, az ottani lapály fejlettebb műveltségű, városlakó népével már nem tudott megbirkózni. Azoknak a harci technikájuk fejlettebb volt. Harci kocsijaik voltak. Ezzel egyenértékű eszközöket a honfoglaló csapatok nem tudtak hadba állítani. Amikor a győzelmes előrenyomulásról beszél a szentíró, az Isten segítségét emlegeti. Amikor viszont a hadjárat elakadásáról számol be, egyszerűen az emberi erőviszonyok következményét látja: a völgy lakóit nem lehetett kiűzni, mert harci kocsijaik voltak. Másvalami nyilatkozik meg szavaiban: sorsunk isteni és emberi erőtényezőinek az a sajátos együtt látása, amely az egész Szentírásnak alapszemlélete, s amelyet nekünk is el kell sajátítanunk. Mondhatta volna a szentíró úgy is, hogy a hegyi lakosság harci erejével meg tudott mérkőzni Júda, mert az övé felülmúlta azt. De ennél most fontosabb, hogy Júda harcoló csapatait láthatatlan szövetségesként kísérte az Úr, akinek hatalma előtt nem állhat meg senki. Harcoltak az emberek, de velük harcolt az Isten is, és ez volt a fontos. Tehát az Istené a dicsőség akkor is, amikor az eredményeket meg lehetne magyarázni emberileg is. Vannak ilyen csodák. A szentíró jól tudja, hogy azok, akikkel „velük van az Úr”, olyan helyzetekből is győzelmesen kerülnek ki, amelyekben minden emberi számítás szerint el kellett volna bukniuk. De ő nem hajlandó az Isten segítségét csupán az ilyen esetekre korlátozni. Nem csak akkor van velünk az Úr, amikor meglepetésszerűen avatkozik bele sorsunk alakulásába. Akkor is ő munkálkodik, és akkor is őt kell áldanunk minden jó előmenetelért és sikerért, amikor a dolgok emberileg is jól megérthető módjukon folynak. Isten a legtöbbször elrejti önmagát az emberi erőfeszítés és igyekezet mögött úgy, hogy a külső szemlélő nem lát belőle semmit sem, s hajlandó volna a sikert, az eredményt az ember számlájára írni. Csak a külszín mögé látó hit veszi észre és vallja meg hálával ilyenkor, hogy Isten szakadatlanul ott volt, segített, a győzelmet is ő adta. Minél jobban elrejtőzik Isten az emberi erő mögé, a hívő ember annál nagyobb hálával és csodálattal tekint fel reá. Teljes felelősséggel viseli a maga szerepét, bármilyen nehéz legyen is az, de közben minden talpalatnyi előrehaladásért, amely harcait jutalmazza, Istent magasztalja. Vannak idők és körülmények, amelyeknek az a szabályuk, hogy alázatos józansággal számot kell vetnünk a feladat lehetőségével vagy lehetetlenségével, a küzdelem megvívására alkalmatos vagy alkalmatlan voltunkkal. S az ilyen időkből és körülményekből tevődik össze az életünk java része. Sokszor bizony abban kell megmutatnunk hitünket, hogy ha valamilyen küzdelemre elhívottnak érezzük is magunkat, várni tudunk, amíg megnő az erőnk, és jobban fel tudjuk fegyverezni magunkat a megvívására. Az emberi erőfeszítés nem felesleges. A győzelmes előrenyomulás megköveteli az emberi erőnek és felkészültségnek a legmagasabb fokon való harcbavetését. Különben istenkísértés a kegyelem segítségére támaszkodni, s a büntetés nem is késik sokáig! Valahányszor meghiúsul egy-egy reménységünk, vegyük figyelembe az ige tanítását: „...nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5b) Ez is tanítása a fent említett igének. Ha mi sok gyümölcsöt termünk, akkor ebben a mennyei Atya dicsőíttetik meg, mert életünk minden jó eredménye annak köszönhető, hogy az Isten az ő nagy kegyelméből ideplántálta közénk az „igazi szőlőtőt”, a Krisztust: abba gyönge vesszőcske gyanánt beleoltotta a mi életünket is, és ebben az életközösségben szüntelen velünk van, és munkálkodik bennünk az ő ereje által. Viszont ha nem termünk gyümölcsöt, ezért az ítélet minket sújt, mint a meddő szőlővesszőket, amelyek levágattatnak és tűzre vettetnek, mert nem szívtunk magunkba a Krisztussal való közösségből mindig új erőt, és ezért alkalmatlanokká tettük magunkat a ránk váró feladatokra. Tudjuk, hogy az előttünk levő harcokban is lesznek sikereink, és lesznek kudarcaink is. Az előbbiekért magunknak hízelkedünk, az utóbbiakért már Istenre hárítjuk a felelősséget. Mert ez a bűnös ember romlásának a lényege: az énje ül az Isten trónusán, és az Isten is csak arra való neki, hogy az énjét szolgálja ki. Ha jól mennek a dolgai, az emberé az érdem és a dicsőség. Ha baj van, akkor Isten a hibás. Ezt a gondolkozást világítja meg igénk az igazság fényével, és ítéli meg. S aki megérti tanítását, helyrebillenti az igaz rendet: Isten az Úr, és én vagyok a szolga. Ha a harc jól végződik, ő magasztaltassék! Ha a harc rosszul végződik, rossz harcos voltam, a vereség megérdemelt lecke! „Neked, Uram, igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell még ma is...” (Dán 9,7) Ezt kell jól megjegyeznünk. Csak egyedül övé lehet a dicsőség! ■ Szenczi László Apostoli „igehirdetés” Igen tisztelt rektor úr és tanári kar! Amikor megköszönöm a most kapott jubileumi diplomát, Istennek adok hálát azért, hogy engedte megérnem kilencvennegyedik életévemet feleségemmel együtt, akivel egymást támogatjuk immár hatvanhetedik esztendeje. Életkoromat tekintve aligha lesz módom hasonló ünnepségen részt venni, ezért engedtessék meg nekem, hogy ez alkalommal elmondjam néhány szorongató gondolatomat. Jézus mennybemenetele és pünkösd óta az egyház a világgal együtt az utolsó időkben él. Ezt kevesen vagy egyáltalán nem tudatosítják! Úgy gondolom, hogy jelenleg már a legutolsó időkben vagyunk. Az ősellenség, a sátán jól tudja, hogy igen kevés ideje van a rontásra, ezért sietve, fokozott erővel működik. Nem bocsátkozom a rombolás nyilvánvaló eredményeinek felsorolásába. A morális romlást mindenki látja. Miért mondtam el mindezt? Mert azt várom hittudományi egyetemünktől, és ezért imádkozom, hogy mint egyházunk szívdobogása fokozott erővel, céltudatosan küzdjön egyházunk ébredéséért. Annak világos tudata, hogy az ébredés a Szentlélek műve, nem lehet nyugvópárna. Ébredés mindig ott és akkor volt, ahol és amikor a Szentlélek talált és fölhasznált olyan embereket, akik készen voltak elhívásukat életük teljes odaszánásával betölteni. A jövő évtizedeire nézve is olyan prófétai és apostoli elhívású oktatókról és jövendő lelkészekről álmodom - és ezért imádkozom -, akik a mostaniakkal együtt nem tartják kiskorúságban egyházunk népét, hanem személyre szólóan a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust hirdetik hitből hitbe, hogy sokan újjászületve, egyházunk készen álljon az Úr Jézus eljövetelére. Megköszönve, hogy meghallgattak, apostoli igével zárom szavaimat: „Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.” (Ef 3,20-21) ■ Marschalkó Gyula A teológiánkon hetven éve végzett szerző szavai az Evangélikus Hittudományi Egyetem június 19-i tanévzáró ünnepségén hangoztak el a zuglói templomban a rubin oklevél átvételét követően. A nyári időszakban a pesterzsébeti evangélikus gyülekezetben szünetel az istentisztelettel párhuzamos hitoktatás. így gyermekeink többnyire szüleikkel együtt ott ülnek a templompadokban. Lépőid Annát a prédikáció a fenti rajz elkészítésére ihlette. Szülei gondoskodtak színesekről, papírdarabról, így tervszerűen és minden föltűnés nélkül ment a „prédikáció jegyzetelése” és megtörtént a visszamondás is a kép átadásával. Beküldte: Győri János Sámuel HETI UTRAVALO „Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek!” (Ef 2,19) Szentháromság ünnepe után a 7. héten az Útmutató reggeli és heti igéi által az Úristen a hit ajándékával örök életre hív (lásd Ef 2,8-9). Mi ne utasítsuk el a Bárány menyegzőjére szóló meghívást, hanem: „ízleljétek meg, és lássátok, hogy jó az Úr: boldog az az ember, aki benne bízik.” (Zsolt 34,9; LK) Zsidókból és pogányokból lett keresztyének egyaránt az ő gyermekei (lásd Ef 2,20), s nekik üzeni: „Örvendezzetek az Istennek vigasságnak szavával!” (GyLK 708) A páska ünnepe előtt Jézus saját kezűleg vendégelt meg ötezer férfit és hozzátartozóit öt árpakenyérből s két halból: „...vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak’.’ A tanítványok dolga a „morzsaszedés” volt. Ö nem kenyérkirály, hanem a világ üdvözítője, ezért „visszavonult ismét a hegyre egymagában”. (Jn 6,11.15) íme, az első keresztyén gyülekezet négy jellemző vonása: „Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. (...) és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben. ..Azúr pedig napról napra növelte a gyülekezetét az üdvözülőkkel’.’ (ApCsel 2,42.46-47) Ezékiás király meghirdette a páskaünnepet: „Azután levágták a páskabárányt... Azután megtartották... a kovásztalan kenyerek ünnepét hét napon át nagy örömmel’.’ (2Krón 30,15.21) Jézus példázata szerint a méltatlan meghívottak nem mentek el az ünnepi lakomára. „A szolgák ki is mentek az utakra, összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, és megtelt a lakodalmas ház vendégekkel. (...) Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak’.’ (Mt 22,10.14) Isten boldog jövőt ígér népének: „... én megsegítelek benneteket, úgyhogy áldássá lesztek. (...) Mondjatok igazat egymásnak! (...) Ne tervezzetek magatokban egymás ellen semmi rosszat..’.’ (Zak 8,13.16.17) Az úrvacsorában rejlő kettős közösségről tanítja Pál: „Az áldás pohara... nem Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér... nem Krisztus testével való közösségünk-e? ...mindannyian egy test vagyunk, mert mindannyian az egy kenyérből részesedünk’.’ (lKor 10,16-17) Lukács két vacsoráról tudósít. Jézus mondta tanítványainak: „... többé nem eszem ebből a páskavacsorából, amíg csak be nem teljesedik az Isten országában’.’S az úrvacsorát így szerzetté: „...vette a kenyeret, hálát adott, megtörte... Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak..’.’ (Lk 22,16.19-20) Luther tanítja: „Ahol azt látod, hogy a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, biztosan tudhatod: Isten népe van ott! Ha hited jól gyakorlód és erősíted, meglásd: mily boldog, gazdag menyegzői lakomát készít oltáránál Istened!” Minden földi előkép beteljesül Isten országában „Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!” (Jel 19,9) „Örülj szívem, / Vigadj lelkem, / Ékességed lett a hit! / Vacsorához mégy Jézushoz, / Hivatalos vagy te itt. (EÉ 309) ■ Garai András „A pad a világ modellje. Minden a pad körülforog. A szerelemre kiéhezett párok, akiknek nincs hová menniük, a padot keresik; az alkoholisták és a hajléktalanok élete - akik számára ez az otthon, az asztal, a vécé és az ágy - teljességgel elképzelhetetlen a pad nélkül; a gyerekekfáradhatatlanulfaragák apadok, a diákok a pádon igyekeznek bepótolni tudásuk utolsó hiányait a vizsga előtt; az öregek a pádon élik életük utolsó napjait..’.’ ■ Andrej Tekila
