Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet 2015. augusztus 23-30. 13 Szent István ■ PomogátsBéla E gy nagy történelmi személyiség költői megidézésének többnyire nem pusztán alkalmi jelentősége van, jóllehet általában valamilyen nevezetes alkalom: évforduló, ünnepség, országos megemlékezés ad alkalmat a költői portré készítésére. A nagy történelmi személyiség egyszersmind jelkép mindig: erkölcsi példa vagy éppen a nemzeti identitás valamely fontos történelmi alkotóelemének szimbóluma. (...) Szent István emberi alakjának és történelmi életművének szépirodalmi, költői ábrázolása is hasonló megfontolások jegyében fogant, a szent király alakjának és művének költői (vagy regénybeli és színpadi) megidézése is mindig időszerű és jelképes értelmet kapott. Méghozzá általában a nemzeti történelem olyan fontos eseményeinek értelmezésében, amelyek ezer esztendő leforgása során a nemzeti identitás meghatározói közé kerültek. Az egyik ilyen esemény maga az államalapítás, a másik pedig a keresztény Európa közösségében való elhelyezkedés. Mindkettő kiemelte a magyarságot a keleti életformák és a népvándorlás kaotikus világából, és megalapozta jelenlétét, szerepét a nyugati nemzetek között. Éppen ezért mindazokban a korszakokban, midőn a magyar állam folytonosságát és a magyarság európai elkötelezettségét hangsúlyozni kellett, Szent István alakja a szépirodalomban is erőteljesebb szerepet kapott. A szent király alakját mindenekelőtt legendái: a „kisebb” és a „nagyobb” Szent István-legenda, illetve a Hartvik püspöktől származó legenda örökítette meg. A13. század végén született István király verses históriája (Officium S. Stephani Regis Hungáriáé) is nagyjából e legendák történeti anyagát követi, miközben portrét rajzol az államalapító és egyházszervező uralkodóról. A verses história elsősorban azt emeli ki, hogy István király vezette el a magyarságot a pogány világból a kereszténységbe. (...) Dankó József, a régi magyar himnuszköltészet egybegyűjtője hívta fel a figyelmet (még a múlt század végén kiadott munkájában) a De Sancto Stephano rege című latin himnuszra, majd Alszeghy Zsolt állapította meg azt, hogy ennek a himnusznak két részlete magyar fordításban is megtalálható középkori kódexeinkben. Mindkettő prózai fordítás, mindazonáltal a régies prózai szövegen is átüt a költőiség. Az első részlet a Keszthelyi kódexben található (mai helyesírás szerint): „Szent István király, / magyaroknak apostola / csodákkal és jószágokkal / naponként mennyből ékesíttetik, / kit ájtatosan kérünk, / hogy minket oltalmazzon minden gonosztól.” A másik fordításszöveg az Érdy-kódexből való, itt a Szent Istvánról szóló prédikáció tolmácsolja a latin himnuszt magyarul: „Idvez légy, boldog Szent István király, / a te népednek nemes reménysége. / Idvez légy, mi megtérésünknek bizony doktora és apostola. / Idvez légy, minden szentségnek és igazságnak fényes tüköré.” Ezt követve a középkorban mindvégig jelen volt Szent István alakja az egyházi költészetben: latin himnuszokban, magyar nyelvű töredékekben. Ezek a szövegek rendre a Szent István-legendák történeti anyagára és a bennük kialakított jellemképre támaszkodnak. (...) Az első összefüggő magyar Szent István-himnuszt az 1651-ből való Cantus Catholici című gyűjteményben találjuk meg. (...) Az egyházi költészet mellett már a 16. század világi költészetében is megjelenik Szent István alakja, méghozzá nemcsak katolikus, hanem protestáns költők munkáiban is. így Farkas András protestáns prédikátor 1538-as Az zsidó és magyar nemzetről című verses krónikájában, amely az ószövetségi zsidóság és a magyarok történetét állítja párhuzamba egymással, és a zsidó történelem példáival próbálja biztatni a Mohács utáni korszak nemzeti tragédiáit átélő magyarságot. Szent István és hozzá hasonlóan Szent Imre és Szent László ebben a krónikában elsősorban már nem katolikus hitvallóként, hanem a magyar történelem nagy alakjaiként kapnak szerepet. Vagy száz esztendővel később, 1653- ban pedig gróf Listius László, az életét később vérpadon végző főúri bűnöző és tehetséges barokk költő A magyar királyokról című verses művében idézte fel István király alakját. Ez a költeményrészlet is a szent király életéről kialakult hagyományokat örökítette meg, például a következő négy sorban: „Legelső királya a magyar nemzetnek, / Rómából hozaték koronája ennek. / Istentől rendelve volt e nemzetségnek, / hogy helyre hozassék félelme Istennek.” A szent király kultuszát segítette elő, hogy a Szent Jobb, azaz a király bebalzsamozott és fennmaradt jobb keze visszakerült Magyarországra. A szent ereklye ugyanis a székesfehérvári királysírok török feldúlása után Boszniába került, ott keresztény kereskedők váltották meg, Dubrovnikba (akkor: Raguzába) vitték, és az ottani dominikánus kolostor gondjaira bízták, ahonnan 1771-ben Mária Terézia Bécsbe, majd Budára vitette. Az ereklye hazakerülése ismét megerősítette Szent István kultuszát, ezt jelzi Faludi Ferencnek, a tudós jezsuita költőnek a Szentmihályi Mihály által összeállított, 1797-es Egyházi Énekes Könyvben található ünnepi éneke: „Elbujdostál, megkerestünk, áldott légyen a Szent Ég. / Országodba bévezettünk, szívünk örömünkben ég, / drága kincsünk, feltaláltunk, Magyarország vigadoz, / itt van, kit óhajtva vártunk, ezer áldásokat hoz.” (...) A másik ének közvetlenül arra utal, hogy a Szent Jobb ereklyeként történt csodálatos fennmaradása az első király életszentségét hivatott bizonyítani: „Érdemiette buzgóságod s jótéteményed, / hogy maradt rothadástól áldott jobb Kezed, / most már Nagy Asszonyunkkal / vigadsz Égi Karokkal, / óh Szent Király, lásd szükségünk, / áldj minden jókkal.” A18. század egyházi és világi énekköltészete igen gyakran idézte fel a szent király alakját és történelmi életművét. A már idézett Egyházi Énekes Könyv több Szent Istvánhimnuszt és éneket foglal magában, s hasonló egyházi énekek találhatók Bozóky Mihály 1797-es, Katolikus karbéli kótás énekeskönyvében, illetve az 1785-ben Pesten kiadott, Énekek könyve a szükséges litániákkal és imádságokkal című gyűjteményben. Ugyancsak 1785-ben adta közre Énekek könyve című gyűjteményét Ányos Pál, a kor kiváló költője, ebben található a minden bizonnyal Ányos nyomán született Szent István-himnusz is. (...) Az 1797-ben megjelent két énekeskönyvben - Szentmihályi Mihály és Bozóky Mihály gyűjteményeiben - található meg a máig legnépszerűbb Szent István-ének, az Ah, hol vagy magyarok... kezdetű. Ennek szövege Bozókynál a következő (jól ismert) szakasszal kezdődik: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, / Ki voltál valaha országunk istápja, / Hol vagy István király, / Téged magyar kíván, / Gyászos öltözetben te előtted sírván.” a magyar költészetben A19. század magyar világi költészete ehhez képest ritkábban idézte fel a szent király alakját. (...) A század második feléből Arany János Csanád című hőseposztöredéke idézte fel Szent István alakját. Az 1850- es években megkezdett, de be nem fejezett költemény az ország déli vidékeire támadó pogány besenyők legyőzését és a két győztes hadvezér: Csanád és Gyula vetélkedését beszélte volna el. Első szakaszában a királyi méltóság teljes pompájában uralkodó nagy király alakját mutatja be: „Ül Isztragomban István szent király, / Pap- és parasztúr mind körötte áll / Fején az ékes ujdon korona, / Vállán palástnak hímzett bársonya, / Kezében a bot, egy arany virág. / Gyönggyel rügyedzik rajta minden ág; / Mint támadó nap, a tisztes nagyok / Arcán királyi fénye felragyog.” Figyelemre méltó Vajda János és Reviczky Gyula egy-egy verse is. Vajda Székesfehérvárott című költeményében az egykori koronázóvárosban eltemetett Árpád-házi királyok emlékét kelti életre, azokét az uralkodókét, akiknek hajdani díszes sírhelyét a török invázió pusztította el: „E hallgatag utcákon itt / Nagy árnyékok járnak; / A harangok nevét zengik / Szent István királynak. / Ezek a fák, melyek itten / Búsan hajladoznak, / Hogy elmúlik végre minden! / Arról álmodoznak. / Nagy királyok széke hajdan / Ős Alba Regia, / Kegyeletes emlék mostan, / Hamvadó múmia.” Reviczky Gyula Szent István napján című költeménye pedig, miután felidézte a szent királyhoz fűződő hagyományokat, aktuális politikai üzenetként fogalmazza meg a magyarság összefogásának követelményét: „S lesz még idő, lesz még olyan nap, / Midőn, dicsőséges király, / Hatalmát a rég’ vert magyarnak / Majd nem gyöngíti belviszály, / Ha majd a népek viharába’/ Csak a te koronád nem ing, / S a magyarok fölkent királya / Magyar király leszen megint!” A századforduló és a századelő idején, főként az ünnepi alkalmakhoz fűződő költészetben igen gyakran jelent meg Szent István alakja, emlékezete és öröksége. Minderről Pintér Jenőnek az 1938-as Szent István-emlékkönyvben olvasható Szent István a magyar világi költészetben című tanulmánya részletes összefoglalást ad. Ezúttal csupán Vargha Gyula Gizella királyné és Az első harangszó, Gyóni Géza A dicsőséges Jobbhoz, Gáspár Imre Szent István ünnepére, Dalmady Győző Szent István napján, Bán Aladár Ének a szent Jobbról és Harsányi Lajos Szent István című költeményét szeretném megemlíteni, hasonló ünnepi vers akad még jó néhány, minthogy az augusztus 20-án hagyományosan megrendezett Szent Jobb-körmenetek általában mindig megihlették a vallásos vagy hazafias költészetet. Huszadik századi klasszikusaink közül talán Babits Mihály nevéhez fűződnek leginkább emlékezetes Szent István-versek, nem utolsósorban annak következtében, hogy a két világháború közötti időszakban a költő az esztergomi Előhegyen - a szent királyhoz fűződő történelmi emlékek közelében - találta meg nyaranta otthonát. Ott írta meg a húszas évek elején Szent király városa című költeményét, ebben, hasonlóan az időszak más verseihez, azzal vetett számot, hogy milyen szenvedéseket hozott a magyarságra az első világháború, a két forradalom és a trianoni békediktátum. Szent István alakját: királyi büszkeségét idézi fel Babitsnak egy másik nevezetes költeménye, az Imre herceg is. A század neves katolikus költője, a piarista pap tanár és irodalomtudós Sík Sándor munkásságában is jeles nyomot hagyott a Szent Istvánra való emlékezés. Szentkirály szólongatása című ünnepi költeménye az 1938-as Szent István-évfordulóra készült: a váci székesegyház előtt rendezett ünnepségen olvasta fel; a kormány nevében pedig Hóman Bálint kultuszminiszter beszélt. A költő mintegy István királyt szólaltatja meg, midőn arra szólítja fel a magyarságot, hogy a keresztény erkölcs követelményeinek megfelelően tartson kollektív bűnbánatot: „Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján, / Idegen istennek térdeteket hajtván, / Napnyugatnak, keletnek. / Hitefogyott népem, ellenemre járván / Hányszor felemelted a ledöntött bálványt, / Mint a pogány, eretnek. / Bűnbánatos mellet háromszor verjenek, / Mind akik magyarok, mind akik engemet / Hívnak, szeretnek.” Lassan elérkeztünk az élő magyar költészethez. A Szent István alakja iránt táplált érdeklődés 1938 (ekkor rendezték az eucharisztikus világkongresszust is nálunk) körül érte el csúcspontját, és ez az érdeklődés a második világháború után sem lohadt. Ebben az időben Szent István alakja valósággal jelképpé emelkedett: a nemzeti függetlenség, a nemzeti méltóság és a nemzeti identitás szimbóluma lett, valójában mindazokkal a pusztító erőkkel szemben, amelyeket a kommunista önkényuralom hozott létre. Ebben az időszerű értelemben keltette életre a szent király emlékezetét Tornai József két költeménye is; a Szent István szarkofágja a régi éneket: „Hol vagy István király” idézi fel, az István király című költemény a magyarság ezeréves megpróbáltatásait veszi számba a tatárok által lenyilazottaktól kezdve az ötvenes évek parasztnyúzó politikájáig; végül pedig a nemzeti megmaradás erőt adó történelmi tapasztalatáról beszél: „Mi vagyunk, akik mindig lélegzünk, / István király.” Ugyancsak az élő magyar költészet Szent István-képét szemlélteti Ágh István Árpád-házi katalógus című költeménye, ez egyszerre hivatkozik Szent Istvánra és Szent Lászlóra, valójában mindkét király a nemzeti megmaradás szent szimbóluma: „Akinek uralgó jobbja néger gyermek / levágott öklének maradt ránk, / s kinek kiszáradt agya párája / aranyozta a hermát, / kemény erkölcse metszette, árnyékolta, / s ki páros kísértet a kőben, / se szíve, se húsa, csontja, / túlvilág hullafoltszínű grafikája - / vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.” Végül örömmel mondhatjuk, hogy a most ünnepelt Szent István-millennium is gazdagította költészetünket: a Kortárs című folyóirat augusztusi számában jelent meg Vasadi Péternek, a kiváló katolikus költőnek István-zsoltár című költeménye. (...) Szent István emlékezete a jelenben is - mindig megújuló - erkölcsi példát, az egész magyarságot illető történelmi örökséget és közösségi-lelki erőforrást jelent. ■ Megjelent a Kisebbségkutatás című folyóirat 2000/3. számában. Az egyházi költészet mellett már a 16. század világi költészetében is megjelenik Szent István alakja, méghozzá nemcsak katolikus, hanem protestáns költők munkáiban is. így Farkas András protestáns prédikátor 1538-as Az zsidó és magyar nemzetről című verses krónikájában, amely az ószövetségi zsidóság és a magyarok történetét állítja párhuzamba egymással, és a zsidó történelem példáival próbálja biztatni a Mohács utáni korszak nemzeti tragédiáit átélő magyarságot. Szent István és hozzá hasonlóan Szent Imre és Szent László ebben a krónikában elsősorban már nem katolikus hitvallóként, hanem a magyar történelem nagy alakjaiként kapnak szerepet. Babits Mihály Szent király városa (Részlet) ...Sötét kor ez, barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk s átallunk szabadságért küzdeni. Templomokat romboltunk, s rá nem érünk építni; jó ha még saját ledőlt falunkat fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel! Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért, ostyáért és zászlóért: ez nekünk már mind semmi volt. Mi már a Semmiért harcoltunk, mint üres gép, barbár századok harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az ágyúk elé. Óh, szent István király! a te csatáid jobbak voltak. Karddal a kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az Isten postáját! Hol az Isten? S hol a harc, mely még békét igér? Ma minden harc eretnek sárkány gyanánt kölykezne... Hol a pápa, koronát adni? Templom kellene, magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!...
