Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-09 / 32. szám
6 4t 2015. augusztus 9. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet HHBi „Hass, alkoss, gyarapíts” Kölcsey Ferenc születésének 225. évfordulójára Hetvenöt éve születtek Bella Istvánról és Tamás Menyhértről Sokszor elgondoltam a januári napokat, amikor Kölcsey a Himnusz megírásával küszködött. Mondják, nagy tél volt, a kaput betemette a hó. Szinte bezárta az idő a költőt, asztalához szegezte, hogy megírja a régóta magában hordozott verset. Sercent a tolla, gyertyája lobbant, lassan szaporodtak a sorok, és megszületett a költemény. Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8- án született Sződemeteren (ma Románia). „Egy régi naplójegyzetében arról ír Illyés Gyula - olvashatjuk Csoóri Sándor A balsors ellenfelei című írásában -, hogy a nagy művek nemcsak fölemelik, de néha el is takarják alkotójukat.” A Himnusz nélkül jobban, bensőségesebben ismernénk íróját - folytatja Csoóri; a nemzeti imává magasodott vers beárnyékolja életművét és erkölcsi gondolkodását. Keveset említjük a Vanitatum vanitast, a Himnusz remek ellendarabját, de emlékbeszédeit is írótársairól. A szatmári adózó nép állapotáról elmondott beszéde a földművelő nép nyomorúságát tárja föl. A Zrínyi dala őseink eltékozolt örökségére emlékeztet. A Huszt utolsó sora örök mementó mindannyiunk számára: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!” Lassan szintén feledjük Kölcsey pozsonyi országgyűlési tevékenységét. Szatmár megye országgyűlési követe, remek szónok volt. Fáradhatatlanul érvelt a magyar nyelv ügyében (1833), az örökös megváltás tárgyában (1834). Elárvult unokaöccséhez írt, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című munkája irodalmunk egyik legszebb szellemi-erkölcsi végrendelete. „Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk; az én napjaim legszebb része leszállott; s ki tudja, melyik pillantatban hull el az élet hervadó virága? Ki tudja, melyik pillantatban kell költöznöm oda, hol korán előrement testvérem koporsója mellett a hely készen vár?” - olvashatjuk az első oldalon. írt az életről, a jóról és a szépről, Istenről, egyre szárnyalóbb gondolatokkal. „Imádd az istenséget! (...) Semmi sincs, ami az emberi szívet annyira felemelhetné (...): mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd. A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban, egyenként és egyetemleg, lehetetlen célra sietést és célra jutást, származatban és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod.” Kölcsey önfegyelme magaslatáról tekintett szembe saját és az ország gondjaival, a baljóslatú eseményekkel, a reakció nem szűnő támadásaival. Irodalmi munkássága azonban töretlen. Legyen az vers, fordítás, elbeszélés, erkölcsi végrendelet, bírálat, búcsúemlékezés, megyegyűlési és akadémiai beszédek, minden írását a polgári átalakulás, a haladás ügyének szolgálata hatotta át. Az Emléklapra szállóigévé vált sorai mintha ezt összegeznék: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökül ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” A politika fordultával - megváltozott a Szatmár megyétől kapott követutasítás - Kölcsey kénytelen volt lemondani országgyűlési követi tisztéről, ám csalódása ellenére sem vonta ki magát a közéletből. Kiállt a bebörtönzött országgyűlési ifjak ügyéért. Kemény beszédeket fogalmazott, küzdött Wesselényi igazáért. Utolsó nagy összegzésében, a Zrínyi második éneke című versében drámai, kérlelhetetlen hangon búcsúzott reményeitől, mindenek elé téve nem szűnő hazaféltését. 1838 augusztusában, egy heves nyári zivatarban meghűlt, majd - ahogyan unokahúga, Kölcsey Antónia írta naplójában „Minden lehető próbák elővétettek most a’ kedves élet’ megtartására, de hasztalan. Pénteken Aug: 24. reggel 10 órakor kimúlt az.” Eötvös József meghatott emlékbeszéde az ifjúság vezérét siratta. „Kölcsey Ferenccel a felvilágosítók utolsó nemzedékének legnagyobb képviselőjét búcsúztatták - írta Szörényi László irodalomtörténész-professzor -, aki nagy ívű pályája során merészen haladta meg a felvilágosodás világképét, nemesi osztálykötöttségeit, a század egyik legnagyobb hatású életművét hagyva hátra.” ■ Fenyvesi Félix Lajos Mindketten 1940-es születésűek. Bella István szülőhelye Székesfehérvár, de fölnevelő faluja az ugyancsak Fejér megyei Sárkeresztúr. Ahogy egyik művében írta: „Szép és igaz a falunk neve, sár is, kereszt is, úr is.” Ezek a sorok a Szigligeten 2005-ben írott Sárkeresztúri litániában olvashatók. Tamás Menyért ugyancsak hetvenöt évvel ezelőtt, ám ő a bukovinai Hadikfalván látta meg a napvilágot. Később mindketten Budapestre kerültek. Bella 2006-ban bekövetkezett haláláig élt itt, költőtársa viszont, hála Istennek, ma is közöttünk van. Két külön világ, két külön származás. A második világháború azonban mindkettőjük sorsát meghatározta. Bella István négyéves volt, amikor édesapját utoljára látta, hiszen a karpaszományos tizedes eltűnt a távoli harcmezőn. A Halotti beszéd című vers az ő tragikus példája nyomán szól a magyar történelem sorstragédiáiról. Tamás Menyhért pedig a bukovinai székelyek földönfutásos sorsát élte át már kisgyermekkorában: 1941-ben előbb Bácskába, majd 1944-ben Tolna megyébe került. Aztán fájdalmas sorok az újabb változásról: „Elhagytam örökre / a házat - / magamra-zárt ajtóit / kinyitni / azóta sem tudom.” Költői indulásuk, pályájuk is mutat hasonló és különböző vonásokat. Bella indulása némileg korábbinak mondható. Ő már székesfehérvári gimnazista korában verselt, többek között 1956-ról. Aztán a hatvanas években bontakozott ki lírája, és csakhamar a Hetek elnevezésű költőcsoport tagjának könyvelték el. (Ágh Istvánnal, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával Ratkó Józseffel és Serfőző Simonnal együtt.) Mind a heten külön világot alkottak, de közös bennük a népbennemzetben gondolkodás, és ebben olyan szellemi rokonaikat említhetjük, mint Illyés Gyula, Nagy László vagy Csoóri Sándor. S ha Tamás Menyhértet nem sorolhatjuk is közéjük, a szellemi rokonság itt is érzékelhető. Azzal a természetes különbséggel, amely az erdélyi, székely gyökerekkel kapcsolatos. Bellához az is köti őt, hogy mindketten nagy nyelvteremtő erővel bírnak, s gyakran az archaikus magyar nyelv eszközeivel is élnek, sőt: szavakat teremtenek, amelyek ugyanakkor modern, 20-21. századi képi világot hoznak létre. Bella István költő volt egy olyan világban, amelyben nem számított divatnak a vers, nem volt sikkes a lélektől lélekig ható szó. Közvetlen elődeitől éppúgy merített, mint a letűnt századok írásbeliségéből. Testamentomában „Véncigány Mihályt” ébresztette, de Vörösmarty méltó utódát, Illyést is gyönyörű versben siratta el (Képriport és ima Illyés Gyula temetésén). És kötődött a keresztény-keresztyén hagyományhoz is; ebben talán az is szerepet játszott, hogy már gyermekkorában kántorkodott faluja katolikus templomában. Csak a bárány című versének egyik szép részlete: „Mert Káin lehet Ábel, / És Ábel lehet Káin. // Csak a bárány, / aki mindig ugyanaz.” Ebben a néhány szóban ott van, hogy bizony a történelemben hol gyilkos, hol áldozat az ember, de az is benne van, ami kortársai közül Pilinszkyt is megragadta. Az imént idézett hagyomány Tamás Menyhért szellemiségét is áthatja. Nála is alapérték a hűség, az erkölcsi tisztaság, őseinek példája. A „fehér galambszámy” érintése vagy éppen a természet ártatlansága: „...itasd át pórusaidat / a füvek párallatával...” Jó ideig azonban - első három verseskötete, az 1974-es Szövetségben a fákkal a négy évvel későbbi Küszöbök, valamint az 1980-as Messzülő ég után - kisregények sorozata következett, középpontban az imént már jelzett sors ábrázolásával. Egyebek között a Vigyázó madár, az Esőrácsok vagy a Mérleges idő és más művek. A Vigyázó madár például az emlékezés regénye. Az apára irányul, de mint Bella Halotti beszédében, itt sem szűkíthető le mindez egyetlen emberre. A konkrét történet mögött a hazájukat kényszerből elhagyók drámáját érzékeltette nagy láttató erővel, itt-ott balladisztikus vonásokkal. Hasonló sorsok egész sorát mutatta föl azóta is, amelyek érintkeznek az egész térség történelmével, embersorsával. Aztán később egyre inkább kibontakozott kivételes értékeket fölmutató pályája epikával, lírával, drámával. Egyre letisztultabban, a végső tömörítés igényével. Versei között ilyen miniatűrökkel: „Templom, / adventi csönd, / orgonaszó - / magam fölé / emel az Isten.” (Kis égi zene) Újkori zsoltára pedig a nyolcvanéves Szokolay Sándort köszöntötte ilyen részletekkel: „Hozzád emelt dalban / fényüljön a dallam, / égi ihletésem / szívtől szívig érjen - / vallott hittevésben, / ima-verőfényben.. És kiteljesedett Bella István pályája is. Említhetjük műfordításait is, főleg a lengyel irodalomból. Ezek közül kiemelkedik a nagy romantikus Adam Mickiewicz Ősök című művének magyarra ültetése. Sok verset írt a gyermekeknek is. Áni Mánija gyorsan népszerűvé vált a legkisebbek körében. Korai halála sokunkat megdöbbentett. Legfontosabb elismerése viszont még időben elérte: Kossuth-díjas lett. Tamás Menyhért művészete is elismertetett: a József Attila-díj és más kitüntetések után ebben az évben megkapta a Magyarország Babérkoszorúja díjat. És tőle még sokat vár a magyar irodalmi közvélemény. Isten éltesse sokáig! ■ Bakonyi István . .a vetélkedők eszekre tértenek” ► Ismerjük a regulát: nyáron könynyű olvasmányokkal, női regényekkel, krimikkel illik „múlatni az időt” Mégis lépjünk vissza csaknem kétszáz esztendőt, legalább egy pillanatra, s nézzük meg, felvidéki, bártfafürdői vízkúrája közben a mulatságok mellett mivel, hogyan töltötte az időt a református Kazinczy egyik legközelebbi barátja, a katolikusként is rendkívüli vallási toleranciát mutató gróf Dessewffy József. A gróf először 1818-ban publikált, Bártfai levelek című, pompás és szórakoztató tudósításában (második kiadása a miskolci Felsőmagyarország Kiadó jóvoltából 2004 óta olvasható) a szokásos nyaralási élmények, jóízű pletykák mellett akad egy nagyon komoly s a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójához közeledve különösen aktuális részlet. E tizenhárom levélből szerkesztett kis könyvének címlapján nevét Desőfivé egyszerűsítő s a nyaralás műfajának akkori újdonsága miatt jócskán „nyaralótanoncnak” számító szerző kilép a gyógyvízkortyolgatás, sétálgatás, „lígézés” világából. Ellátogat a felvidéki reformáció közeli fővárosába, Bártfára, ahol a Luther és Melanchthon belsőbb köreihez tartozó, kilenc wittenbergi év után 1539-ben szülővárosába hazatért Stöckel Lénárt élt és alkotott. Stöckel egyik fő műve egy fontos hitvallási és hitvédelmi irat, az 1546-ban megjelent Confessio Pentapolitana megszerkesztése volt. Az öt város közös vallási nyilatkozatának kiadásakor már tizenhét éve aludta örök álmát Bártfa gyöngyszemében, a később újra katolikussá lett Szent Egyed-templomban Serédi György, az evangélikus egyház egyik legkövetkezetesebb támogatója a Grünwald testvérek alkotta vörös márvány szarkofág alatt... Dessewffy azt ugyan nem írja meg, hogy pontosan melyik esztendőben, de az bizonyos, hogy ez a síremlék az ellenreformáció agresszív korszakában kerülhetett az utcára. Az író - csillagévekre az ökumenikus gondolkodástól - nagyon okosan és emberségesen kommentálja a sírkő kihajításának, majd visszakerülésének történetét: „Kérépi a sekrestyést, mutatna valami szennyes [kopott] márvány emléket? Az ajtótól jobbra egy falnyílásba vezete, s az oltár által irányába Seredi [helyesen: Serédi] Györgyét, kassai kapitány, I. Ferenc [helyesen: Ferdinánd] idejében sárosi főispányét mutatta. Verhenyős, fénylő, sima márványon látni elég férfiasán kifelé faragott, komoly képét s egész testállását, egy régi német bajnok öltözetben. Csudálkozám, miért lenne márványvánkosra támasztva feje, holott függőlég, mintha állna, falazták bé egész testszobrát. »E kőszobor fektetve lehetett valaha?«, mondék a sekrestyésnek. Bizonyosan, úgymond: de a templom sok ideig a lutheránok hatalmában vala, azután pedig ismét a mi kezünkbe került; emlékje a régi templomjok birtokába visszatérettektűl az utcára hányattatott. Ekkor gyanítám, hogy a vallási visszavonások [ti. az ellenreformációs düh] lecsendesedése után, minekutána a szívek is lecsillapodtanak, a vetélkedők eszekre tértenek, átalláták, hogy nevetséges kegyetlenség az érzéktelen márványon bosszút gyakorlani, felállítva helyheztetett légyen vissza a templomba az ezelőtt abban fekvő vitéz szobra.” Lám, még a fürdőlevél újságírás-közeli, alapvetően szórakoztatónak szánt műfajába is belopózhatott a reformkor hajnalán egy kis egyháztörténeti kitérő. Méghozzá egy felekezeti elfogultságoktól és indulatoktól mentes közjáték erejéig. Hogy fog-e ez a mi másként hangolt 21. századunk ilyen, a játékosságot a komolysággal ötvöző nyári tudósításokat teremni, az még a jövő zenéje. Úgy vélem, sokan örülnénk annak, ha a rokonszenves Dessewffy-modellt egyre több tollforgató követné. Elvégre bármennyire is a kikapcsolódás évada a nyár, nem szükségszerű, hogy egyszersmind az igénytelenségé is legyen, amelyből, ha nagyon átadjuk magunkat neki, nem könnyű visszatérni a többnyire fürdőhelyektől, hegyektől távoli hétköznapokba. ■ Petrőczi Éva
