Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-09 / 32. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. augusztus 9. *■ 3 Emlékezés és remény Imaóra a roma holokauszt emléknapján Ahol a liturgikus szín világoskék Nyitott templom éjszakája Pusztaföldváron ► Víz költözött a pusztaföldvári evangélikus templom falai közé. Ezúttal azonban nem a lyukas, felújítás előtt álló templomtetőre utal a krónikás, hisz a júliusi kánikulában felfrissülést ígérő hidegfront épp a Viharsarokban nem éreztette hatását. Különleges díszbe öltözött július utolsó napjára Isten háza. A csillárról papír vízcseppek ereszkedtek alá, a bejáratot kék léggömbök díszítették, és folyóvizet jelképező selyemdrapéria futott az oltárhoz. A Békés megyei gyülekezet nyolcadik missziós estjének témája ezúttal ugyanis az élő víz volt. ► A Sant’Egidio közösség szervezésében ökumenikus imaórán emlékeztek meg március 2-án Budapesten, a VIII. kerületi Mária utcai Jézus Szíve-templomban a porrajmos - a roma holokauszt - és a kislétai gyilkosság áldozatairól. Szőke Péter, a közösség magyarországi vezetője köszöntőjében felidézte: „2009. augusztus 2-ról 3-ra virradóra saját kislétai házában álmában agyonlőtték Balogh Máriát, és súlyosan megsebesítették tizenhárom éves lányát. A bűncselekmény egy hat életet kioltó és tucatnyi sérültet követelő gyilkosságsorozat utolsó epizódja volt. Az áldozatok valamennyien cigányok voltak. Hatvanöt évvel korábban, 1944-ben ugyanezen az egyetlen éjszakán gyilkolták meg az auschwitz-birkenaui haláltáborban addig életben maradt több mint háromezer romát és szintit.” Fabiny Tamás imádságában hangsúlyozta, hogy az Úr velünk van, ő az, aki letöröl szemünkről minden könnyet. Az evangélikus püspök kiemelte, hogy eljön az az idő, amikor „halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem sírás. Ez ad nekünk reménységet.” „Az áldozatokra nem szánakozva, hanem tisztelettel és alázattal emlékezünk” - fogalmazott Székely János, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia cigánypasztorációs referense. A püspök kiemelte, hogy „bár a roma holokauszt áldozatai a világ számára veszteseknek tűnnek, olyan embereknek, akiket eltaposott a történelem, sőt sokak közülük névtelenül tűntek el az emberiség emlékezetéből, mégis, nevük Isten szívébe van beleírva”. A közel ötszázezer ál-. dozat mellett a hősiesség és emberség példáiról is meg kell emlékezni - hívta fel a figyelmet. „Az imádság az a nyelv, amiben nem kell politikailag mérlegelni, hanem mondhatjuk azt, ami a lelkűnkön van” - mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, aki református lelkipásztorként vett részt a szertartáson. „Az Úr egy földből teremtett bennünket. Látnunk kell, hogy mégis újra és újra vannak gyilkosok és áldozatok. Erőt kérünk ahhoz, hogy meg tudjuk szólítani azokat, akik ma még nem értik, hogy nem lehet népcsoportokat kollektíván felelősnek tekinteni, mert ha ezt gondoljuk, akkor zsákutcába tévedünk” - hangsúlyozta. Az imaóra keretében a felekezetek képviselői és a gyülekezet meggyújtotta az emlékezés és a remény gyertyáit. A szertartáson részt vett a brazil és a német nagykövetség ügyvivője, Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkár és Hegedűs István, az Országos Roma Önkormányzat elnöke is. A Cigány Világszövetség kongresszusának határozata alapján 1972 óta emlékeznek meg a világ több országában arról, hogy 1944. augusztus 3-ára virradóra több mint háromezer cigány embert gyilkoltak meg az auschwitzi haláltáborban SS-katonák. A nácik által meggyilkolt összesen mintegy félmillió cigány közül körülbelül huszonháromezren haltak meg Auschwitzban, sokan orvosi kísérletek áldozataiként. ■ Galambos Ádám A nyitott templom éjszakáján tudatosan „fordítják fel” a templomot és környékét, hogy az evangélium olyanokat is megszólítson ezen az estén, akik talán még sohasem lépték át a templomküszöböt. Az épületbe érkezőket minden évben különböző játékok hangolják rá az Istennel való találkozásra. Az idén kis pecabottal horgászhattak a betérők, hogy a szeretet, a békesség és más fogalmak halainak kifogását követően a Biblia adja meg számukra az igazi nyereményt egy-egy igén keresztül. A legkisebbek ezúttal Nóé bárkáját rajzolhatták le krétával az aszfaltra; az ajándék stílszerűén egyegy Balaton szelet volt. A templomtorony hangulatosan megvilágított csigalépcsője a víz és a Lélek hullámain át vezetett a magasba, a meditációs túra rávilágított arra, hogy a víz maga az élet és a tisztaság. Fent a régi toronyóra szerkezetének oldalára Luther Mártonként írhatták fél krétával a látogatók saját maguk biztatására: „Meg vagyok keresztelve” míg a még meg nem kereszteltek bátorítást kaptak arra, hogy egyszer maguk is kimondják az igent az élő víz forrása mellett. A templom északi oldalhajójában - az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány jóvoltából - Váli Dezső képzőművész által válogatott fotók segítségével lehetett végigjárni Jézus passióját. A helyi Búzavirág népdalkor által megszólaltatott tiszai dalcsokrot követően a Zenebarát Felebarátok zenés bizonyságtétele következett. Az elsősorban katolikusokból álló békéscsabai közösség a Biblia vizein át hajózott mintegy negyven percen keresztül Noétól a Genezáreti-tavon át az örök élet forrásáig. Az este nyolc órakor kezdődő, rendhagyó liturgiájú istentiszteleten Péterné Benedek Ágnes békéscsabai lelkész hirdette az igét Mk 4,35- 41 alapján. Az igencsak missziói lelkületű prédikációban felszólított, hogy ne délibábot kergessünk, hanem a valódi, szomjatoltó forrást keressük. „Engedjük el végre, ami lelkünk szomjúságát egyre csak fokozza! Hálával és örömmel merítsünk az élet forrásából!” - zárta mondandóját a lelkipásztor. Az istentiszteletet követően egyre kevesebb fény világította meg a százkét éves épületet. A templomban az érdeklődők filmvetítésen vehettek részt, míg mások tábortűz körül kötetlenül folytathatták az estét, a gyerekek pedig kis lampionokkal világították meg itt-ott az éjszakai templomkertet. Rövid záróáhítatában Lászlóné Házi Magdolna helyi lelkész a 16. zsoltár kapcsán a napvégi hálaadás fontosságára hívta fel azok figyelmét, akik a program utolsó percéig, közel éjfélig a templomban maradtak. A nyitott templom kezdeményezés sikerét jelzi, hogy a helyi és távolabbról érkező visszatérők mellett ezúttal is meghallották olyanok is a hívást, akik évtizedeken keresztül nem vettek részt egyetlen istentiszteleti alkalmon sem. Ha pedig a július végi melegben egy keveset ők is megízleltek az élet vizéből, már nem volt hiábavaló a gyülekezeti tagok igyekezete. ■ L. J. Cs. Az Evangélikus.hu oldalon gazdag képgaléria és rövid videó található a programról. Lelkészszentelések idején Az Evangélikus Élet nyári számaiban gyakran olvashatók tudósítások lelkészszentelésekről. Magam az elmúlt hét végén két fiatal testvért ordináltam, és néhány hét múlva újabb kettőt bocsáthatok ki a szolgálatba. A püspök két oldalán ilyenkor ott áll egy-egy lelkész az Evangélikus Hittudományi Egyetem, illetve a helyi gyülekezet képviseletében. Nem tudom megrendültség nélkül mondani a következő mondatokat: „Reád bízom az egyház hivatalos igeszolgálatát, felhatalmazlak és kötelezlek az ige hirdetésére és a szentségek kiszolgáltatására, és küldelek, hogy hirdesd az evangéliumot minden teremtménynek: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében." Ezt követően a szolgatársak előbb igével áldják meg az új lelkészt, majd együtt éneklik a szertartás érzelmi csúcspontjának számító Confirmát: „Erősítsd meg, Istenünk, amit cselekedtél értünk...” Mit is cselekedett azonban a Szentháromság Isten ebben az esetben? Más szóval: mi történik az ordinációban? Ebben az esetben is a bibliai alapokat kell keresni. Hiba volna közvetlen párhuzamot vonni az ószövetségi papság és a mai lelkészi szolgálat között. Értelemszerűen az ordináció sem gyökerezik a zsidó papi tiszt vállalásában. Annál inkább érdemes megvizsgálni azokat a formákat, amelyeket az újszövetségi iratok a szolgálók kibocsátásával kapcsolatban közölnek. Az apostoli korban kezdenek ugyanis különválni az egyes szolgálati ágak, és ezzel egyidejűleg létrejönnek bizonyos tisztségek. Ebben az összefüggésben hivatkozhatunk a hét diakónus kibocsátására, amikor is a gyülekezet „lélekkel és bölcsességgel telt", illetve „hittel és Szentlélekkel teljes” férfiakat választott ki, akiket az apostolok imádsággal és kézrátétellel bocsátottak ki a missziói szolgálatba (ApCsel 6,1-6). Pál apostol is utal arra a kegyelmi ajándékra, amelyet Timóteus „a vének kézrátételével” kapott (íTim 4,14). A folytatásból pedig az derül ki, hogy a tanítvány tovább is adta ezt a hagyományt: „A kézrátételt ne siesd el senkinél!” (íTim 5,22) További igehelyek is utalnak erre az ősi gyakorlatra: „...emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned’.’ (2Tim 1,6) „Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: »Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.« Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket’.’ (ApCsel 13,2-3) E bibliai igék ismeretében érthető, miért tartom magam is fontosnak, hogy mind az ordináló püspök és segítői, mind a jelen levő lelkészek kézrátétellel indítsák útnak az új lelkészt. Ugyancsak jelzésértékű, hogy az ordinációs istentisztelet keretében a püspök és az immár felavatott új lelkész közösen végzi az úrvacsorái liturgiát. Őseink is vallották: az ordináció legfőképpen arra ad felhatalmazást, hogy valaki az eucharisztiát be tudja mutatni. Az óegyházi korban a püspök általában átadta a kelyhet és a paténát a felszentelt papnak. Ma az Északi Egyházkerületben mindezt úgy igyekszem gyakorlatiassá tenni, hogy az új lelkész egy beteg-úrvacsoráztató készletet kap ajándékba, annak reményében, hogy szolgálatát nemcsak a templom falai között akarja végezni, hanem családokat, köztük betegeket is látogatva. A reformáció ugyan nem ismerte el az áldozópapság intézményét, ám Luther számára nem volt kérdéses, hogy az egyház lényegéhez tartozik az elhívott lelkipásztorok megfelelő szolgálatba állítása. Egyenesen az egyház ismertetőjegyei - a notae ecclesiae - között beszél a lelkészavatásról: „Azon ismerhető meg külsőségesképpen az egyház, hogy egyházi szolgákat avat és hív meg, vagyis hogy vannak hivatalai, melyekbe embereket állít. Mert az egyháznak szüksége van püspökökre, lelkipásztorokra, prédikátorokra” - írja reformátorunk A zsinatokról és az egyházról című iratában. Fontos tudnunk, hogy az Ágostai hitvallás ezen a téren is vitatkozik a katolikus egyház felfogásával. Az irat XIII. cikkében így fogalmaz Melanchthon: „A papságot ellenfeleink nem úgy értik, mint az ige és a szentségek mások részére történő kiosztásának szolgálatát, hanem értelmét az áldozatban látják - mintha az új szövetségben szükség lenne a lévitákéhoz hasonló papságra, amely a népért áldozatot mutat be, és kiérdemli mások részére a bűnbocsánatot.” Az Ágostai hitvallás XIV. cikkében pedig arról olvashatunk, hogy az egyházban csak az végezhet nyilvános szolgálatot, akit előzetesen felkészítettek és elhívtak: „Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan senki más se tanítson és szolgáltassa ki a szentségeket az egyházban, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak.” E szabályszerű elhívást rite vocatusnak nevezik, és azt értették rajta, hogy a püspök előzetesen alaposan megvizsgálta a jelöltet. Egyházunk püspökei ezért is érzik fontosnak, hogy a szolgálatba állítás előtt érdemben tájékozódjanak a jelölt belső elhivatottságáról és alkalmasságáról. Ezért persze kívánatos, hogy az érintetteket már hosszabb ideje ismerjük, lelki-szellemi fejlődésüket lehetőleg már teológiai tanulmányaik alatt figyelemmel tudjuk kísérni. Vizsgálata során a püspök persze mások véleményére is támaszkodik. A lehetséges konzulensek körébe sorolom az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanárait és intézményi lelkészét, a küldő gyülekezet lelkészét és híveit, a lelkészjelölt mentorát és a mentor gyülekezetének tagjait. Az olvasó mindezt nehogy valami rideg vizsgálatnak képzelje. Sokkal inkább törekszünk testvéri beszélgetések sorozatára, amelynek része egy olyan ordinációs felkészítő is, amelyen általában részt vesz a püspökhelyettes is. Ilyenkor a jelöltek kezébe szoktuk adni annak a motivációs levélnek a másolatát, amelyet az Evangélikus Hittudományi Egyetemre való jelentkezésükkor írtak. Tanulságos, olykor pedig egészen megrendítő, ahogyan valaki szembesül egykori önmagával. E beszélgetések során azt is tudatosítjuk a jelöltekben, hogy a lelkészi ÉGTÁJOLÓ t szolgálat nem maradhat meg valakinek a privát szférájában. Az szükségszerűen a nyilvánosság előtt zajlik. Józan belátással és a tanítványság komolyan vételével nem lehet kérdéses, hogy a lelkészi szolgálatban milyen romboló hatása lehet a rendezetlen magánéletnek. Az ordinációs istentiszteleteken mindig elhangzik ez a jézusi mondat: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába” (Lk 10,2) Ez az írás ezért egyházunk egészének szól: tartsák számon azokat a fiatalokat, akik ezekben a hetekben állnak meg lelkészszentelés keretében az oltárnál, és imádkozzanak azért, hogy az Úr gondoskodjon e szent szolgálat folyamatosságáról. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület
