Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-07-26 / 30. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. július 26. » 3 Tábornyitás templomszenteléssel Folytatás az 1. oldalról Rátz András egyházmegyei felügyelő oroszlánrészt vállalt a tábor felújításában. Nem véletlenül, hiszen harminc évvel ezelőtt az első táborozok között volt.- Nehéz megszólalni ebben a pillanatban! - mondja. - Amikor harminc éve először voltam ebben a táborban, ugyanazok a bútorok és falak fogadtak, mint amelyeket most sikerült felújítani. Nagy dolog, hogy végre Isten igéjéhez méltó környezetben tudjuk fogadni evangélikus fiataljainkat. Azt kívánom, hogy az itt kapott élmények és benyomások segítsék ezeket a gyermekeket abban, hogy később evangélikus egyházukat szerető, abban szolgálatot vállaló felnőttekké váljanak. A Győr-Mosoni Egyházmegye hittantáborának vezetője Csorbáné Farkas Zsófia, a győri Péterfy Sándor Oktatási Központ iskolalelkésze. Amint elmondta, a táborban harminchárom fiatal vesz részt az egyházmegye hat gyülekezetéből. A hét vezérigéjét a Prédikátor könyve adta: „Mindennek rendelt ideje van” Az iskolalelkész annak a reményének adott hangot, hogy ez a modern, felújított tábor is segít abban, hogy a fiatalok elvigyék szívükben mindazt, amiről itt hallanak. ■ Kiss Miklós Művészet és szakralitás Magyarföldön Az Őrség festői környezetében, Magyarföldön ötödik alkalommal rendezték meg a Fatemplom fesztivált július 17. és 19. között. A kicsiny falu szélén Rátóti Zoltán előadóművész és színházi rendező szervezőmunkájának köszönhetően épült fatemplomban és a mellette felállított színpadon és sátrakban három napon keresztül több száz résztvevő követte figyelemmel a kulturális és szakrális eseményeket. A templomban, illetve a szabadtéri színpadon többek között fellépett Lázár Balázs és Tallián Marianne, a Snétberger Quartet, Tompos Kátya, a Hot Jazz Band, valamint Szalonna és Bandája. Szombaton este mutatták be Gryllus Dániel előadóművész és Fabiny Tamás püspök közös műsorát Szolga csak egy van, az Isten címmel. Az összeállításban a zenész és a teológus folytatott párbeszédet Weöres Sándor művészetéről és annak transzcendens vonatkozásairól. Az énekelt versek és a hozzájuk fűzött teológiai reflexiók segítségével nemcsak a költőhöz, hanem talán Istenhez is közelebb kerülhetett a templomot teljesen megtöltő hallgatóság. A fesztivál vasárnap ökumenikus istentisztelettel zárult, amelynek liturgiájában a Fatemplom fesztiválon fellépő számos művész is szolgált, így a Kaláka, Szirtes Edina Mókus és vonósnégyese, Gryllus Samu és Rátóti Zoltán, valamint a Magyar Honvédség Légierő Zenekara. A három igehirdető Korzenszky Richárd bencés szerzetes, a tihanyi apátság perjelje, illetve Steinbach József református és Fabiny Tamás evangélikus püspök volt. Mindhárman utaltak a hit és a szakralitás összefüggésére, valamint az ökumenikus összefogásában rejlő lehetőségekre. Az evangélikus egyházi vezető kifejezte azt a reményét, hogy belátható időn belül sor kerülhet katolikusok és protestánsok közös úrvacsoravételére is. Mivel erre ma még nincs lehetőség, a lelkészek és a templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezet agapészerűen pogácsát és egy-egy szem szőlőt kapott a közös asztalról. ■ -Y -S Napfénygraffiti Lapunk két héttel ezelőtti számában bőségesen olvashattunk Húsz János mártírhalálának hatszáz éves jubileumáról. Akkor csak röviden tettem említést az erre az alkalomra készült két „napfénygraffiti” üzenetéről, amelyet most szeretnék kiegészíteni és továbbgondolni. Nyáron gyakran hallunk a napfény veszélyeiről. Orvosok figyelmeztetnek, hogy mikor nem szabad napozni, mert magas az UV-Sugárzás. Ismerős a régi bölcsesség is, mely szerint akinek vaj van a fején, ne menjen a napra... De a napsugarak átvitt értelemben is kockázatot rejthetnek, mert akár az igazságot is kirajzolhatják a falra, akárcsak Dániel könyvében az a bizonyos titokzatos kéz, amely Isten ítéletét írta fel a királyi palota falára: „... megmérettél a mérlegen, és híjjával találtattál’.’ (Dán 5,27; Károli-fordítás) A konstanzi és a prágai „napfénygraffiti” is komoly gondolatokat indíthat el bennünk. A felülről jövő világosság, ugyanannak a napnak a fénye Konstanzban német, Prágában pedig cseh nyelven „írja fel” az igazság szavát a falra. íme, így is megvalósulhat a reformáció egyik alapvető célja, amiért Húsz János és Luther Márton is küzdött: Isten igéje, igazsága jusson el mindenkihez a saját anyanyelvén! Ugyanakkor elgondolkoztató a két felirat közötti, látszólag jelentéktelennek tűnő kis különbség. Konstanzban, az egykori ferences kolostor falán csak egy statikus szó olvasható: „Wahrheit”, azaz „igazság”. A prágai Betlehem-kápolna falán viszont a napsütésben dinamikus, provokatív felhívás jelenik meg: „Za pravdu” - „Az igazságért”. Mi vajon hogyan állunk ezzel az igazsággal? Csak „állunk vele” elmélkedünk róla, vagy esetleg próbálunk tenni is érte valamit?! A szellemes napfénygraffiti önvizsgálatra indít minket: vajon nem takarjuk-e el olykor a nap fényét? Nem félünk-e Isten igéjének, igazságának a világosságától? Nem érezzük-e magunkat jobban a fedezéket nyújtó árnyék homályos biztonságában? Vajon ki merünk-e állni olyan bátor hittel az igazságért, mint ahogyan ezt Húsz János és követői tették? Mert hála Istennek, manapság is akadnak követői a cseh reformátornak. Ebben az összefüggésben most csak két kortársamról szeretnék név szerint is megemlékezni: Jan Palachról és Bauer Sándorról. Jan Palach ma hatvanhét éves nyugdíjas lehetne... De 1969. január 16-án a prágai Vencel téren felgyújtotta magát tiltakozásul a prágai tavasz brutális vérbe fojtásáért, és január 19-én belehalt sérüléseibe. Temetése hatalmas tömegdemonstráció volt a szabadság mellett. A prágai Husz-ünnepségen tudtam meg, hogy a huszonegy éves egyetemista kötődött a Cseh Testvérek Evangélikus Egyházának egyik gyülekezetéhez. Ennek lelkésze, Jakub Trojan, aki még ma is tanít a prágai Károly Egyetemen, végezte a temetési szertartást. Visszaemlékezéseiben olvastam, hogy 1968 karácsonyán, az istentisztelet után röviden elbeszélgetett Jan Palachhal, aki szóvá tette, hogy az egyház miért nem áll ki határozottabban az igazságért és a szabadságért... Prófétai cselekedetével - egyháza helyett is tanúskodva - valamiképpen Jan Hus nyomába lépett. A „két Jan” nem csupán névrokon, hanem mindketten olyan hősök, akik az igazságért még az életüket is készek voltak odaáldozni. A korabeli kommunista diktatúra félretájékoztató gépezete természetesen minden erejét bevetve próbálta elhallgatni és meghamisítani a történteket. De az igazságot nem lehetett eltitkolni. Ha máshonnan nem, akkor a Szabad Európa Rádióból megtudta ország-világ, hogy mi történt Prága főterén, miért égett el egy ifjú élete. így jutott el a mártírium híre a tizenhét esztendős pesti autószerelőtanulóhoz, Bauer Sándorhoz, aki egy nappal Jan Palach halála után úgy érezte, neki is cselekednie kell valamit az igazságért, a szabadságért. A Wikipédián ezt olvashatjuk 1969. január 20-a krónikájáról: „Megírta Végrendeletét, és búcsúlevelet hagyott hátra ismerőseinek. Vásznat csavart a testére, hogy az a benzint magába szívja. Egy szatyrot telepakolt palackokkal, majd villamosra szállt, és bement a Kálvin térre. Úgy gondolta, hogy déltájban a Múzeumkert zsúfolásig tele lesz diákokkal, így sokan láthatják majd tettét. 1969. január 20-án egy óra után néhány perccel a Nemzeti Múzeum kertjében elővette a táskájába rejtett benzines palackot, lelocsolta, majd egy gyufa segítségével felgyújtotta magát. Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott. A Múzeumkertben hamarosan két-háromszáz ember gyűlt össze, az ott-tartózkodók közül egy orvostanhallgató, Bihari Sándor próbálta megmenteni az életét.” Mikor a szemtanúk kérdőre vonták, hogy miért tette, azt válaszolta, hogy hazaszeretetből, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve Jan Palachra is hivatkozott: „A cseh testvér is megtette”... Szüleinek írott búcsúlevelében így vallott halála értelméről: „Szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.” ÉGTÁJOLÓ <t Három nappal később a Honvédkórházban belehalt sérüléseibe. A sajtó csak temetése után, február 5-én adott szűkszavú hírt az „öngyilkosságról” sírját még évekig figyelte a titkosrendőrség... Ma szobor, utca és emléktábla őrzi emlékét Józsefvárosban. Gyakran vezet át utam a Múzeumkerten, újra meg újra felkavar, ha az emléktábla szövegét olvasom a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél: „Itt élt köztünk Bauer Sándor 17 éves tanuló, itt lobbant lángra 1969. január 20-án, hogy égő áldozatával csitítsa mindannyiunk háborgó lelkiismeretét, amiért tiltakozás nélkül viseltük a rabságot.” Egy évvel volt fiatalabb, mint én, aki abban az évben érettségiztem, és jelentkeztem az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Öt évig egy saroknyira laktunk a Múzeumkerttől, az Üllői út 24. alatti teológusotthonban, ahonnan gondos elöljáróink minden március 15-én hazaküldtek minket, „nehogy belekeveredjünk valamibe”... Hála Istennek mindazokért, akik nem voltak ennyire „elővigyázatosak” hanem szóltak, tettek, kiálltak: „za Pravdu”, az Igazságért! Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
