Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-07-19 / 29. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2015. július 19. !► 5 Évfordulós ünnepség Szécsényben ► A Szécsényi Evangélikus Egyházközség július 12-én ünnepi istentisz­telet keretében emlékezett új életre keltője, Simonides János lelkész születésének száznyolcvanadik és a templom felszentelésének száz­tizenhatodik évfordulójára. Az oltár előtti szolgálatot Fabiny Tamás püspök, Szabó András espe­res és Bartha István lelkész végez­te, a szószékről pedig az egyházke­rület lelkészi vezetője hirdette - 4MÓZ 6,22-26 alapján - Isten igéjét. Az Északi Evangélikus Egyházkerü­let püspöke arra biztatta a kicsiny, de élni akaró gyülekezetei, hogy min­dig Isten színe előtt akarjanak meg­állni, így lehet nemcsak múltjuk, hanem jelenük és jövőjük is. Az istentisztelet után Csatlós Noémi Balassi-díjas könyvtáros (felső képünkön), a gyülekezet tag­ja idézte fel Simonides János evan­gélikus lelkész alakját, aki oroszlán­­részt vállalt Szécsény - 1869-ben bekövetkezett - anyagyülekezetté válásában, templomuk felépítésé­ben, és negyvennégy esztendőn át szolgálta szeretett közösségét és Kora délután Simonides János felújított síremléke körül gyüle­keztek a hívek a szécsényi temetőben, hogy tanúi legyenek az emlékoszlop megáldásának. E szolgálatot Bartha István lelkész végezte, majd a helyi gyülekezet gondnoka, Tornyos Lász­ló és-a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének képviseletében - dr. Fabiny Tamás püspök, illetve Szabó András espe­res helyezte el a megemlékezés virá­gait a síremlék talapzatánál. Dél­után négy órára a szécsényi evangé­likus templomban foglalták el helyü­ket a gyülekezet tagjai és a meghívott vendégek. Balról jobbra: Bartha István, dr. Fabiny Tamás és Szabó András képviselő-testületi tagként Szécsény városát. A történeti áttekintés után Var­ga Ivett csodálatos szólóénekét hall­gathatták meg az egybegyűltek, majd Tornyos László gondnok kö­szöntötte a jelenlévőket, és tolmá­csolta egyebek mellett Balicza Iván­nak, a gyülekezet korábbi lelkészé­nek jókívánságait. Az ünnepi istentisztelet kántora dr. Feketéné Benkó Kata volt. Az eseményt szeretetvendégség zárta a szécsényi gyülekezet imaházában. ■ Cs. N. „Tiszta igaz magyar szóval” Négyszázhuszonöt éves a Vizsolyi Biblia A reformáció egyik nagy vívmánya az volt, hogy prédikátorai minden nép­nek a saját nyelvén hirdették az igét. A reformátorok számára nagyon fon­tos volt az is, hogy „az örök élet beszé­dét” a Bibliát a hívek kezébe tudják ad­ni. Hadd olvassák a katonák, kereske­dők, diákok, polgárok, főurak, ne­mesek, ki-ki a maga nyelvén - magya­rul is! A törekvés már a reformáció meg­indulása előtt is megvolt, hogy a Bib­liát magyar nyelvre fordítsák, ezek a próbálkozások azonban befejezetlenek maradtak. A teljes Biblia lefordításá­nak nagy munkáját Károlyi Gáspár gönci református lelkész, Kassa-völgyi esperes végezte el társaival. Fordításának előszavában így írt: „Meggondolván azért az anyaszent­­egyháznak az mi nemzetségünk között való fogyatkozását és jövendő épülé­sét, másfelől az mi tisztünket, az Isten­nek nevét segítségül híván, minekutá­na hozzá kezdettem volna egynéhány jámbor tudós atyafiakkal, kik nekem az fordításban segítséggel voltak, meg nem szűntem addig, mígnem véghöz­­vittem az Bibliának egészlen való megfordítását, melyben munkálódtam közel három esztendeig (...). Az for­dításban éltönk, az mennyére lehetett, tiszta igaz magyar szóval, idegen szó­lásnak módját nem követtük...” A nagy munkához - melynek párt­fogói Mágocsy Gáspár, Rákóczi Zsig­­mond voltak - nyomdáról kellett gon­doskodni. Nyomdász is akadt: Mants­­kovit Bálint. Galgócról (Hlohovec, ma Szlovákia) hívták Vizsolyba 1588 körül. A bibliafordítás kinyomtatásá­hoz 1589. február 18-án kezdtek hoz­zá. Bizonyára - a többi magyar refor­mátorhoz hasonlóan - Károlyi is ér­tett a nyomdatechnikához. Isten megáldotta és sikerre vitte so­kak küszködését és fáradozását: 1590. július 20-án kiszedték az utolsó betűt is, és augusztus 10-én Károlyi meglát­hatta maga és társai fordításában az el­ső teljes magyar nyelvű Bibliát. Címe - mai helyesírással - Szent Biblia, az­az Istennek Ó- és Újtestamentumának próféták és apostolok által megíratott szent könyvei. Magyar nyelvrefordít­­tatott egészlen és újonnan az Istennek Magyarországban való anyaszentegy­­házának épülésére. A címlapon a ki­adás egyéb adatai is olvashatók: „Vi­zsolyban nyomtattatott Mantskovit Bálint által, MDXC [1590] Boldog­­asszony havának 10. napján.” A Vizsolyban nyomtatott Biblia teljes terjedelme - előszóval együtt - 2412 oldal. Ennél csak egy nagyobb könyvet ismerünk, az Öreggraduál cí­mű énekeskönyvet. Az első kiadás példányszáma hét-nyolcszáz körül le­hetett. A vizsolyi Biblia több mint száz - hosszabb-rövidebb időnként felül­vizsgált, javított - kiadásban jelent meg négyszáz év alatt, a változó nyelvhez és írásmódhoz igazodva. A legtöbb ké­sőbbi bibliafordító Károlyi munkáját is figyelembe vette. A ma közkézen forgó, népszerű szöveg az 1908-ban megjelent revideált fordítás. Az újon­nan revideált kiadás 2011-ben látott napvilágot a Veritas Kiadó gondozá­sában, a vizsolyi Biblia hasonmás ki­adása pedig 1981-ben és 1990-ben je­lent meg (Magyar Helikon, illetve Helikon Kiadó). A Károlyi-féle fordítás általánosan használatos a hazai protestáns egyhá­zakban, nálunk, evangélikusoknál is. Ez a fordítás sokban felülmúlja másokét: az eredeti szöveghez való ragaszkodá­sa és zamatos magyar nyelve lehetővé tette, hogy az istentiszteleti használat mellett mindennapos olvasmánnyá legyen. Ezen a Biblián tanult meg a ma­gyar nép írni és olvasni. „...szabad mindennek az Isten há­zába ajándékot vinni. Egyebek vigye­nek aranyat, ezüstöt, drágaköveket. Én azt viszem, azmit vihetek, tudniillik magyar nyelven az egész Bibliát...” - olvassuk az elöljáró beszédben. Való­jában Károlyi nagy ajándékot adott, amely többet ér aranynál és ezüstnél! Hálásak vagyunk Istennek, hogy év­századok óta Károlyi Gáspár és társai fáradságos munkája nyomán is olvas­suk, hallgatjuk és hirdetjük Isten igé­jét - „tiszta igaz magyar szóval...”! ■ Dr. Barcza Béla Égi és földi virágzás tükre Nagy László kilencven évére Nemcsak nevében volt nagy, költé­szetében is. Bűvölő, egekbe emelő versbeszéd az övé, sámános ének. Személyes életében is az ember nagy­ságát példázta. Ezért lehetett érték és tisztaság, naponta megmutatva, hogy lehet élni méltósággal, gyémánt ge­rinccel, folttalan tisztességgel. Petőfi, Ady, Bariók hazaőrzését folytatva így lehetett a halál ellen tit­kos erő és menedék. Jól látta Csoóri Sándor: „László, kedves, akárhogy kellene pironkodnom is előtted a nyíltságomért, kimondom: te voltál a mi legnagyobb ajándékunk. Ez a nép, ez a magyarul beszélők sokasá­ga téged szemelt ki mindnyájunk közül, hogy egyértelműen megmu­tassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még egyáltalán! Milyen magaslatok bevételére és milyen tör­ténésekre! Milyen vonzásokra és mi­lyen emlékezetre! Milyen játszadozá­sokra, fegyelemre, pajkosságra, szent­ségtörésre!” (Siratóének) Már életében elérte, ami csak ke­veseknek sikerült: a maga költőjének tudta a magyarság Budapesttől Ko­lozsvárig, Kassától Kanadáig. Mond­ták, szavalták verseit, várták új köte­teit. Emlékszem, születésnapi estjén az Egyetemi Színpadon egy tűt nem lehetett leejteni, annyian voltunk. A kívül rekedt fiatalokat beengedték, és ők boldogan ültek a lépcsőre. Hallgatták Czine Mihály köszöntő­jét, a kedves barát, Berek Kati szava­latát, a Sebő együttes megzenésített verseit. Együtt énekelték: „Adjon az Isten / szerencsét, / szerelmet, forró / kemencét, / üres vékámba / gabo­nát, / árva kezembe / parolát,... ad­jon az Isten / fényeket, / temetők he­lyett / életet —” Bakonygyepes, Somlójenő, a fur­csa nevű Karakószörcsök... néhány kilométer, és Iszkázra ér az út. Ebben a kis faluban született Nagy László 1925. július 17-én, itt telt boldog gye­rekkora, innen indult az életbe: a pá­pai kollégiumon át a budapesti egye­temig. Bottal járt, fiatalkori balese­te miatt járógépben volt a fájós lába. Mégis messzire jutott: a magyar köl­tészet európai rangú képviselője lett. Ezüst haja beragyogta arcát, idő vés­te homlokát, de mosolyogni soha nem felejtett el. írt, fordított több ezer sort, kép­­szerkesztője volt az Élet és Irodalom­nak, d^kumentumfilmeket rende­zett, és rajzolt, felesége, Szécsi Mar­git köteteit illusztrálta. Fiatalon gra­fikusnak készült, innen testvéri barát­sága Kondor Bélával. Kondor fiata­lon meghalt; senki nem gondolta, hogy néhány esztendő múlva a köl­tő követi őt a Farkasok rétje temetői csendjébe. S mennyire nem gyanítot­tuk, hogy 1984-ben a megrendült or­szág áll majd emlékházzá lett iszká­zi szülőháza előtt, a falubeliek sötét fejkendőben zsoltárt énekelnek. A bolgárok külön szobát ragasztottak a fölújított falak mellé, berendezték népművészeti tárgyakkal. Az em­lékház ma is áll, várja a látogatókat. Vékony, sötét keretes szalagon fölirat: 1978. január 30-án, Budapesten, éle­te 53. évében váratlanul meghalt. Nagy László nem tetszelgett a vezér szerepében, Ady Endre sújtó ostorát akasztotta le a csillagokról. Nemcsak az elsüllyedt paraszti életformát vette leltárba, hanem az erkölcs, a hit és a tisztaság átmentett parancsolatait is versbe szedte. Gyöngyszoknya, Him­nusz minden időben, Tűz, Búcsúzik a lovacska, Zöld Angyal, Csontváry, Bartók és a ragadozók, József Attila!, Menyegző, A nagy atlanti homály­ban, Versben bujdosó, Balassi Bálint lázbeszéde, Jönnek a harangok értem - az életmű csúcsai. Csüggedéseit, harag­­vásait fogalmazta meg. Reményét az ember egyetemes gondjai közt. Ahogyan egyik legszebb versé­ben is (Ki viszi át a szerelmet): „Lé­tem ha végleg lemerűlt / ki imád tü­csök-hegedűt? / Lángot ki lehel de­res ágra? / Ki feszül föl a szivárvány­ra? / Lágy hantú mezővé a szikla- / csípőket ki öleli sírva? / Ki becéz fal­ban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / ká­romkodásból katedrálist? / Létem ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a kese­lyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” ■ Fenyvesi Félix Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom