Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-27 / 39. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. szeptember 27. » 9 ins szemmel Jót s jól! se, különös tekintettel az értékközvetítés minőségére felhalmozás érdekében visszaszorítja a fogyasztást. Napjaink egyre inkább eluralkodó fogyasztói-hedonista értékrendje már sem a javak szellemi értékek alá rendelését, sem szorgalommal és takarékossággal való felhalmozását nem tekinti céljának, hanem a felhalmozott javak fogyasztását s az általuk nyújtott lehetőségek kihasználását, élvezetét hangsúlyozza. a múlt rendszerben kitüntetett ellenségként kezeltettünk, arra számítottunk, hogy a diktatúra elmúltán, az új rendben a kitüntetett barát státusában részesülünk. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy inkább a „futottak még” kategóriába kerültünk. Úgy véljük, emiatt korlátozottan működhet, olykor el is lehetetlenül missziónk. Újpogány világ vesz körül bennünket, keresztényeket. Ám ekkor az tékát, és ahhoz igazodva készítik fel győzni vágyó játékosaikat. Az egyházi lapok olvasói ma még a hagyományos médiaeszközökkel is elérhetők, de ha már egyházi közegen kívülieknek írunk, vagy az elektronikus médiában akarunk értéket közvetíteni, jusson eszünkbe, amit a Biblia az újpogány világ megszólításának módszerére nézve parancsolóan előír: az első pünkösd csodájának A keresztény ember számára csüggesztő hatású az, hogy a hagyományos értékrendek - a médiát uraló etikai liberalizmus által történő tudatos mellőzése vagy idejétmúltként történő bemutatása miatt - háttérbe szorultak a fogyasztói-hedonista értékrenddel szemben. Néha találkozhatunk még olyan megnyilatkozásokkal, amelyek megengedően szólnak a Tízparancsolatról mint egyetemes és ma is érvényes értékről, de mindjárt hozzáteszik, hogy ez természetesen a Tízparancsolatnak csak az embertársi kapcsolatokat szabályozó második táblájára érvényes. Mindezt látva egyfelől úgy véljük, hogy égető szükség lenne a kereszténység által fontosnak tartott értékek közvetítésére. Másfelől úgy látjuk, hogy elkéstünk, mert ez a napjainkra kialakult, merőben új helyzetben már lehetetlen. # * Dr. Reuss András evangélikus teológiai professzor nem sokkal a rendszerváltozás után egy reformációi emlékünnepen arról beszélt, hogy mi, akik előadó eszünkbe juttatta, hogy ez nem új jelenség. A kereszténység egyszer már szembesült ilyen helyzettel, mégpedig elindulásakor, az x. században, körülvéve a régi pogány világgal. Távoli hitelődeink azonban nem estek kétségbe, Mesterük által küldve bárányokként elindultak értékeikkel a farkasok közé, és egy évszázad alatt mellőzhetetlen tényezővé izmosodtak a Római Birodalomban. Újpogány világunk fő jellemzői tulajdonképpen azonosak a régi pogány világ ismérveivel; a hedonizmus, a bibliai fogalmak, igazságok terén mutatkozó általános tudatlanság, az a tény, hogy kicsiny nyájként vagyunk jelen az embervilágban. Ezért eredményt ígérő, ha az apostoli kor kereszténységének gyakorlatából tanulunk, hogy értékközvetítésünk miként lehetne hatékony a mában is. (Éppen csak utalok Pál apostol athéni beszédének tanulságaira, az őskeresztyének világot legyőző, magukkal ragadó hitére és az általunk képviselt értékeket hitelesítő példás életére.) Médiamegnyilatkozásainkban, az értékek közvetítése közben először mindig gondosan tisztázzuk, hogy kivel állunk szemben, kit akarunk megszólítani. Ahogy Pál tette: „... mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket” (íKor 9,22) * * * Korunk, mely a keresztény értékek közvetítése során számos nehézséget támaszt velünk szemben, mindenképpen visszahat ezután tervezendő intézményes médiamunkás-képzésünkre, de szükségszerűvé teszi önképzésünk módosítását is. Tanuljunk a csapatjátékok sikeres edzőitől, akik minden esetben gondosan tanulmányozzák az ellenfél jáegyik lényeges eleme, hogy „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (ApCsel 2,6). Ehhez még hadd idézzem egy szegedi kerekasztal-beszélgetés - amelyen a közmédia vezetői és a Magyar Katolikus Rádió képviselői vettek részt - katolikus résztvevőjének szavait: „A Magyar Katolikus Rádió műsorstruktúrájával kapcsolatban Radetzky András vezérigazgató-helyettes közölte, igaz, közvetítenek szentmiséket, de nem ez a hangsúlyos, műsoraik 90%-a közszolgálati. A médium elsősorban azokat az embereket kívánja megszólítani, akik még nem vagy már nem gondolják magukat vallásosnak (...). Az egyház tulajdonában álló rádió éppen ezért az embert a maga teljességében próbálja megszólítani, mindennel foglalkoznak, ami jelen van egy átlagos ember életében.” Az értékközvetítés ugyanakkor történjék átéléssel. Mert ma is igaz, amit immár közhellyé lett dalszövegében a Piramis együttes megfogalmazott: „Égni kell annak, aki gyújtani akar.” Az értékközvetítés eleve nehéz feladata korunkban szinte emberfeletti elszántságot és erőt igényel. Bátorításként jusson eszünkbe Urunk ígérete: „Veletek vagyok!” Ami pedig az általunk végzendőt illeti, megosztom Önökkel az életem során sok lehetetlen helyzeten átsegítő afrikai közmondást: „Ha van cél, lesz hozzá ösvény is.” A szerző nyugalmazott teológiai professzor, a Békehírnök baptista hetilap korábbi főszerkesztője. Az írás a Protestáns Újságírók Szövetségének Médiaoktatás - protestáns szemmel című konferenciáján, Balatonföldváron szeptember 13-án elhangzott előadás szerkesztett változata. Egy „médiapartizán gondolataiból ■ PetrőcziÉva Elöljáróban el kell mondanom: hivatalos médiaiskolában, kommunikáció tanszéken soha nem tanultam, és soha nem tanítottam. Ez nem érdem és nem erény, csupán puszta tény. A Károli Gáspár Református Egyetemen a magyarirodalom-oktatás keretében, a kezdeti, még tanfészekszerű és reménnyel teli esztendőkben azonban volt egy meglehetős látogatottságú szemináriumom, Alkotó írás, alkotó megszólalás címmel. Innen olyan, ma már közismert hallgatók kerültek ki, mint Elekes Dóra író, műfordító, szerkesztő, illetve a Délvidékről hozzánk került Szegedi Szabó Béla költő, drámaíró. Eredményeik, sikereik természetesen nem nekem köszönhetők, én legfeljebb publikációs fórumokkal, műhelyekkel tudtam őket összekötni, pontosan úgy, ahogyan a későbbi évek legtehetségesebb műfordító-palántáit is. Az ő vers- és prózafordításaikból jó néhány helyet kapott a Reformátusok Lapjában, de olykor még nem egyházi lapokban is. Az előbbiekben felidézett speciálkollégiumot, az Úr ma már nagyon távolinak tűnő 2000. évéből, csak azért említem meg, mert az „alkotó megszólalásnak” szentelt órákon már akkoriban is több évtizedet kitevő médiás tapasztalataimat, szerény autodidakta tudományomat (és természetesen kudarcaimat, köztük első helyen a mázsányi Uher magnók kétbalkezes kezelését!) is megosztottam a legalább harmincfőnyi hallgatósággal. (...) De miért is nevezem magamat „médiapartizánnak”? Mi, az ötvenes években vagy még korábban születettek még akkor sem kaptunkkaphattunk formális kommunikációs képzést, ha történetesen szerettünk volna. Egyszerűen azért, mert kis hazánkban ilyen akkoriban egyáltalán nem létezett. Most viszont - s ezt nem tiszteletlenségből vagy szakmai irigységből mondom - a magyar piac korlátáira, szűkös lehetőségeire ügyet se vetve irreálisan magas a hivatalos egyetemi-főiskolai kommunikáció tanszékek és magánkurzusok száma. (...) Ahogyan soha nem részesült formális kommunikációs képzésben a medveanyahangú és ugyanakkor nem mindennapi intelligenciájú rádiós nagyasszony, Szabó Éva sem, aki (...) nem egyszerűen beleérző és tapintatos, arányt soha nem tévesztő kérdező volt, hanem türelmes hallgató is. Olyan interjúkészítő és sorsfeltáró, aki egyrészt soha nem tolakodott be egyegy riportalanya belsőbb szobáiba, azaz féltve őrzött magánszférájába, másrészt pedig soha nem akarta a saját mániáit, erőszakos mindenároncélkitűzéseit az áldozat nyakába varrni, ahogy - fájdalom - mindmáig oly sokan teszik. Eszem ágában sincs saját fészkünk, a nekem nagyon kedves és nagy becsben tartott egyházi média háza táján békétlenséget, feszültséget szítani, vagdalkozni és sebeket osztogatni számomra nagyon kedves és megbecsült kollégáknak. Egy olyan közösségnek - és itt a Protestáns Újságírók Szövetségére gondolok elsősorban -, ahol annyi szeretetben, sőt elismerésben volt részem, teljesen más munkahelyi légkörben eltöltött életem kései szakaszának befogadó közösségeként. De - épp e kapcsolat hitelességének megőrzése jegyében - jeleznem kell néhány, specifikusan ezen a területen tapasztalható visszásságot, sürgős stílusváltásért kiáltó stílustalanságot. Elsősorban is azt, hogy ez a szolgálati terület különösen „érzékeny plánta” amely gondozóitól kettőzött tapintatot és önmérsékletet követel. Mert az egyházi médiamunkás egyszersmind lelkigondozó is, sőt az egyetemes papság elvének gyakorlója. Vagy azzá kell érnie. Nagyra becsülöm a nem pénzért s nem hírért-névért, hanem csakis Isten dicsőségére munkálkodó rádiós evangelizátorokat. Akik éppen úgy, olyan önzetlenül igyekeznek Isten igéjének terjesztése mellett a szűkölködőkön és a betegeken is segíteni, mint ahogyan egy másik, néhány éve elhunyt rádiós barátnőm, a református lelkészlány Ungváry Ildikó tette. Ildikó - Segíthetünk? című műsorával és rissz-rossz autóival - Kádár apánk uralma idején teremtette meg az ő mostani, karitatív tevékenységük őstípusát, a rádiós diakóniát. Úgy tapasztaltam azonban, hogy a csak egyházi profilú, világi adásokban nem dolgozó médiamunkások közül sokan „túlszeretik” valóban magasztos, de épp ezért önmegtartóztatást igénylő küldetésüket, s egy-egy riportalanyukat nem ritkán valósággal Üdvhadsereg-stüusú csinnadrattával közelítik meg. Mégpedig olyan módon és olyan módszerrel, hogy a szikárabb stílusú megszólalók hívő, ámde nem harsányan hívő megnyilvánulásait - bocsánat a nyílt fogalmazásért - fel- és lekonferáló szövegeikben gyakorta „szent szósszal” öntik nyakon, nemcsak beszélgetés közben, de gyakran az utómunkálatok során is. Olyannyira, hogy a szegény, puritánusabb stílusú alany nemegyszer csak az adás idején hallja először ezeket a lényétől meglehetősen idegen kommentárokat. Erről az egyházi rádiós stílusról - ismét csak grácia szegény fejemnek és kóros őszinteségemnek - nekem mindig Karinthy agyonszeretett-agyoncirógatott nyula jut az eszembe. Összefoglalva: hívő sajtómunkás mivoltunkat az egyházi és a világi médiában egyaránt úgy tudjuk igazán képviselni és bizonyítani, ha nem foggal-körömmel, hanem a természetesség jegyében tesszük. Elfogadva, hogy a néha elkerülhetetlen, színpadias, arénákat betöltő kitárulkozások mellett helyet kell biztosítani a csöndes, elmélyült konfesszióknak is. Természetesen nagyon jól megértem és átérzem, mi is áll e gyakori „szent harsányság” olykor már-már zavaró agresszivitás hátterében. Sok évtizednyi elhallgattatás után egyfajta ösztönös és érthető rivalizálás ez a sem halknak, sem igazán elegánsnak nem mondható „másik” médiavilággal; egészen olyan, mint egy kétségbeesett „Ránk is figyeljetek! Mi is itt vagyunk!" kiáltás. De a harsogást túlharsogni, az erős színeket még harsányabbra mázolni elhibázott és hálátlan feladat. (...) A fenti, kritikusabb megjegyzésekkel szemben ezek után örömmel mondhatom: van azonban számtalan olyan erény, amely egyértelműen elsősorban, sőt kevés kivétellel kizárólag az egyházi szférában dolgozó kollégáknál tapasztalható. A talán legfontosabb az, hogy ők képesek - s olykor, legalábbis remélem, mi, vagyis még a külsős vendégmunkások is képesek vagyunk - különbséget tenni a teológia nyelvén szólva az ideig való és az örökkévaló dolgok között. Ez természetes, hiszen a mi Főnökünk nem az MTVA Naphegy téri főhadiszállásán lakozik, az aktualitások és a divatok bennünket kevésbé kötnek gúzsba. (...)
