Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-27 / 39. szám
6 « 2015. szeptember 27. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Van 72 órád? Itt vagyok! ► A 72 óra kompromisszum nélkül elnevezésű szociális, önkéntes akció - a három történelmi keresztény egyház, a Magyar Katolikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezésében - Magyarország fiatalságát hívja közös összefogásra, hogy együtt tegyenek másokért, környezetünkért. Az idei akció október 8-11. között lesz. Idén nyolcadik alkalommal országszerte fiatalok kisebb-nagyobb csoportjai három napon, azaz 72 órán keresztül teljesítenek közhasznú feladatokat: közterületeket, erdőt takarítanak, játszótereket újítanak fel, szociális segítségnyújtásban vesznek részt, kulturális műsorokat szerveznek különböző közösségeknek (fogyatékkal élőknek, időseknek stb.). A 72 óra célja, hogy a fiatalokat - elsősorban a középiskolás és az egyetemista korosztályt - meghívja, hogy ezen az októberi hétvégén tegyék szabaddá magukat, és segítsenek ott, ahol szükség van rájuk. Továbbá szeretnénk felhívni a társadalom figyelmét a fiatalok erejére, elkötelezettségére, lelkesedésére és segítőkészségére; közben pedig a részt vevő fiatalok megtapasztalják, hogy együtt nagy dolgokra képesek, és hogy segíteni másoknak szabadon nagyszerű érzés, továbbá nagy ajándék. A programra jelentkezni a 72 óra honlapjának megújult regisztrációs felületén lehet. A szervezők a jelentkezéseket szeptember végéig várják. (Bővebb információ az esemény honlapján és Facebook-oldalán található.) ^ Forrás: 720ra.hu Fröhlich Dávid evangélikus tanár, a Tátra felfedezője ^ A Tátra felfedezői a pásztorok, a vad után nyomozó vadászok, no meg a kincskeresők lehettek. A fenséges szépségű hegység bejárása, felfedezése azonban csak a 17. században történt meg. Az evangélikus vallású Fröhlich Dávid (1595-1648) volt az első, aki négyszáz esztendővel ezelőtt, 1615 nyarán elsőként mászta meg a 2556 méter magas, vadregényes Késmárki-csúcsot. Ki volt Fröhlich Dávid, ez a jeles férfiú? A tudománytörténet őt tartja a magyar földrajztudomány úttörőjének. A szepességi és az erdélyi szászok történetének kutatója volt, de nyelvészként, matematikusként és - mint a kopernikuszi világkép híve - csillagászként is jeles eredményekkel büszkélkedhetett. A Szepesség szülötte volt, aki a kor szokása szerint külföldi tanulmányútra indult. Az Odera menti Frankfurt „felső universitás iskoláján” képezte magát. Teológiai, valamint természettudományos ismeretekkel felfegyverkezve, tizenkét éves külföldi kalandozás után hazajött, és szülővárosában, Késmárkon telepedett le. A szellemi kincseken túl egy bizonyos szemléletmódot is hazahozott: az ismeretek fő forrása nem az elméleti spekuláció, hanem a megfigyelés. Ez indította a hegycsúcsok felé. A csúcsmászás közvetlen elindítója egy olvasmányélmény volt: Petrarca leírása alpokbeli túrájáról a Mons Ventosusra (Mont Ventoux). Fröhlich így emlékezett: „Én, mint fiatalember, kutatni akarván a hegység magasságát, azon vettem magamat észre, hogy amikor az első sziklacsúcson nagy üggyel-bajjal célomat elérni hittem, a felhők hol magasabban, hol alantabb állottak, és nem egyforma magasan a földtől. Ebből hármat értettem meg: 1. hogy én akkor átléptem a levegő középtájának határát; 2. hogy a felhőknek a földtől való távolsága a pára minősége szerint nem egyenlő, hol magasabb, hol alacsonyabb; 3. hogy a földhöz legközelebb járó felhők magassága jóval kisebb, mint ahogyan a természetbúvárok állítják.” Ő maga két művében, az 1639-ben megjelent Medulla Geographiae...ban és az 1644-es kiadású Cynosura Viatorumban is leírja ezt az eseményt. Ennek az útnak az a tudománytörténeti jelentősége, hogy a légnyomásnak a földrajzi magassággal való változását sokkal előbb észlelte, mint ahogy ezt Torricelliről, Pascalról vagy másokról az egyetemes fizikatörténet-írás feljegyezte. Az 1639-ben Bártfán megjelent könyve, mely a földrajztudomány lényegét foglalja össze, Hunfalvy János szerint „az első rendszeres magyar földrajzi munka. Csaknem félezer oldalon jeles külföldi forrásmunkák alapján az egész világot, benne hazánk földrajzát is leírja.” A másik, Ulmban 1644-ben megjelent munka is - Bőd Péter szerint - „mindenféle tudományokkal megrakott könyv” volt. 1630-ban Fröhlich a nagy hírű késmárki kollégium tanára lett. III. Ferdinánd a „császári és királyi matematikus” címmel tüntette ki, és nyugdíjat biztosított számára. Jó tanárhoz méltóan a tudományok jeles népszerűsítője is volt. A nép számára kalendáriumokat adott ki. Ezek Boroszlóban, Nürnbergben, Ulmban, később pedig Lőcsén, Bártfán, Csepregen, Kolozsvárott, Gyulafehérváron jelentek meg 1623-1649 között. Munkája még halála után is Lőcsei kalendárium néven nagy népszerűségnek örvendett műveltséget mélyítő, hasznos jó tanácsokat tartalmazó cikkei miatt. Magányos alakja századának, korát sok szempontból megelőzte. Tanítványa, követője nem volt, és az utókor sokkal mostohábban bánt vele, mint ahogyan érdemelné. 1648. április 24-én Lőcsén halt meg. Késmárkon fennmaradt a háza (Hradná ulica 22.). 1943-ban még megvolt a Bibliája, eredeti beírásokkal, de azóta nyoma veszett. Lipták János Fröhlichről írt tanulmánya készítésénél még jegyzetelt belőle. ■ Szigeti Jenő Akiben Isten lelke munkálkodott Albert Schweitzerre emlékezünk ► Albert Schweitzer, alias Oganga, vagyis Nagy Fehér Varázsló száznegyven évvel ezelőtt (1785. január 14-én) született, és ötven éve (1965. szeptember 4-én) hunyt el. Azt hiszem, nem véletlen, hogy idén Schweitzer-évet ünnepiünk. Legfőbb elve, az élet tisztelete ugyanis a mostani menekültáradatban is irányadónk lehet. Erről a meggyőződéséről tanúskodik egész élete, szolgálata lelkipásztorként, orgonaművészként, orvosként és íróként. Albert Schweitzer az elzászi Kaysersbergben (akkor Német-, ma Franciaország) elszegényedett lelkészcsaládban született. Anyanyelveként a német alemann nyelvjárást sajátította el, de a francia nyelvet is kisgyermekként szívta magába. A gunsbachi parókián nőtt fel, kilencéves korától itt orgonáit is. Mühlhausenben érettségizett (kitűnő humorral fűszerezett elmondása alapján nem túl sikeresen), ezután a strasbourgi, később a párizsi, majd a berlini egyetemen teológiát és filozófiát tanult, mindkettőből doktorált is. Párizsban Charles-Marie Widor orgonaművésznél tanulhatott, s ezek az évek erősítették meg őt a Bachművek sajátos, stílusteremtő interpretálásában, miszerint Johann Sebastian Bach orgonaműveit - a korabeli gyakorlattal szemben - ünnepélyes méltósággal és áhítattal kell játszani. Teológiából habilitált, egyetemi docens lett, és lelkészként működött, 1905-ben pedig megjelent híres Bach-monográfiája. Még egyetemi tanulmányai alatt érett meg benne az a gondolat, hogy legkésőbb harmincéves korában a tudományok és művészetek helyett más hivatást keres, amellyel az emberiséget közvetlenebbül szolgálhatja. 1904-ben kezébe került a Párizsi Evangélikus Missziós Társaság felhívása, amelyre azonnal igennel válaszolt. Új hivatását pedig a gyógyításban találta meg, így a következő évben - teológiai előadásai, orgonahangversenyei és az írás mellett - megkezdte orvosi tanulmányait Lüttichben. 1912-ben avatták orvossá, egy évvel később pedig orvosdoktorrá. Közben feleségül vette Helene Bresslaut. Harmincnyolc évesen elindult Afrikába, s 1913-ban megalapította a ma is működő lambarénei kórházat az akkori francia gyarmaton, Egyenlítői-Afrikában, a mai Gabonban. A házaspár kisgyermekével, Peterrel négy évet töltött ott meglehetősen nehéz körülmények közepette, a kezdetleges felszereltség és állapotok ellenére is emberileg minden lehetségest elkövetve. A gyógyítás útjában sokszor babonás vagy vallásos hiedelmek álltak, így sok haláleset - az alapos orvoslás ellenére - önszuggessztióból eredt. Más érdekesség is akadt: egy idős asszony például minden éjszaka kijárt a kórházból összegyűjteni magának a másnapi élelmet, nehogy a kórházi koszttal megmérgezzék. A világháború kitörésekor Schweitzeréket a franciák házi őrizetbe vették. Ezt a négy évet írta meg Albert Az őserdő orvosa című regényében [Győrkovács László sebész orvostársa fordításában), amellyel az orvosművész még kamaszkoromban belopta magát a szívembe. 1917-ben francia fogolytáborba internálták őket, ahol Schweitzer kidolgozta etikai álláspontját az élet tiszteletéről. Szerinte a nyugati társadalom fokozatosan elhajlik a legfontosabb etikai alaptól, az élet igenlésétől. A háború végén hazatérhettek Elzászba, ahol Albert újra lelkészként és orvosasszisztensként kezdett dolgozni, és orgonakoncertjeivel pénzt gyűjtött őserdei kórháza számára. Itt született leányuk, Rhena (1919- 2009), aki felnőve ugyancsak humanitárius tevékenységet folytatott. Schweitzer 1924-ben immár családja nélkül tért vissza Lambarénéba. A kórházat azonnal bővíttette és megújította, hogy a barakkokban több ezer embert is ápolhassanak. Albert Schweitzer sokat ingázott Európa és Afrika között, családja látogatásán kívül azért is, hogy kórházát európai előadásaival és orgonakoncertjeivel próbálja anyagilag eltartani. Orgonaépítőként is tevékenykedett, a gunsbachi és a strasbourgi Szent Tamás-templom orgonáját ő tervezte, és az elzászi-újnémet orgonareform vezetőjévé vált. Lambarénéi otthonában egy sajátos, orgonapedállal ellátott s mi több, trópusi éghajlatnak ellenálló zongorán gyakorolt. Egy ilyen gyakorlását felvételen is rögzítették (az interneten is hozzáférhető): szívet gyönyörködtető, ahogy kedvenc macskáitól körülvéve s tréfásan bosszankodva rajtuk és a legyeken, kottájába mégis komoly bejegyzéseket írogat, és nagy ünnepélyesen Bachot játszik. Számos regénye, teológiai, filozófiai és zenetudományi értekezése jelent meg, melyek jelentős része ebben a periódusban íródott (Pál apostol misztikája, Az élet tisztelete, Indiai gondolkodók világszemlélete). A második világháború kitörésekor szintén hosszú évekre Afrikában ragadt, s legközelebb csak 1948-ban látogathatott haza. Ettől kezdve haláláig ismét a két földrész között utazgatott. 1952-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki. A fogadtatást hűen érzékelteti az alábbi párbeszéd. Épp betegeivel foglalatoskodott, s unokaöccse, aki sebészként szintén a lambarénéi kórházban dolgozott, a rádióból tudta meg a hírt. „Berontott a doktor szobájába.- Tudod már a legújabb hírt?- Tudom. A macskánk négyet kölykezett.- Nem. Megkaptad a Nobel-békedíjat! Most mondta be a rádió." [Marék Antal: így élt Albert Schweitzer) A díjátadáson mondta egyik leghíresebb háborúellenes beszédét, amelyben Rotterdami Erasmust idézte: „A háború mindannyiunkat elemberteleníti." Schweitzer rögtön tudta, hogy a Nobel-díjjal járó pénzt mire fordítsa: létrehozott a kórház keretein belül egy kétszáznyolcvan leprásnak otthont és munkát adó leprafalut. Hetvennyolc évesen - nem kis boszszúságára - saját maga felügyelte a munkálatokat, mert az afrikai munkások nélküle nem dolgoztak volna. Lambarénéban, a kórházban hunyt el kilencvenévesen. Erős jelleme és humora egész életén végigkísérte. Kezdetben a német vallásos lelkészek és a liberális világnézet látszólagos ellentmondásosságát próbálta összeegyeztetni - nem kevés ellenséges hangtól kísérve. Szinte szimbolikus, hogy egy zsidó származású történész lánya lett a felesége. Később a bennszülöttek tabuival kellett megküzdenie, hogy gyógyítani tudjon. A két világháborúban a katonák durvaságával és a fogolytábor keménységével nézett szembe. Mindig alkotott, mert őszintén és Isten terve szerint gondolkodni, és nyíltan vállalta nézeteit, melyekkel számtalan nációt gyűjtött egybe a nagy ügyért: többek között magyar orvosok is mentek ki Lambarénéba. A Nobel-díj átvételétől kezdve Albert Einsteinnel (1879-1955) és Bertrand Russell-lel (1872-1970) együtt hevesen tiltakozott a nukleáris fegyverkezés és kísérletek ellen. Életének vezérelvét, az élet tiszteletét nyolcvankilenc évesen magnószalagon is rögzítette. Ez az egész emberiséghez intézett szózata a mai politikai viszonyok között is megállja a helyét, mondanivalója bibliai alapú és örök érvényű. Mi más is foglalhatná össze leginkább Schweitzer életét, mint ennek egy részlete? „A mi korunkban, amikor az erőszak a hazugság mögé rejtőzik, és oly félelmetesen uralkodik a világon, mint még soha, mégis megmaradok abban a meggyőződésemben, hogy az igazság, a békeszeretet, a szelídség és a jóság az a hatalom, amely minden erőszaknak fölötte áll. Ezeké lesz a világ, mert van elég ember, aki a szeretet, az igazság, a szelídség és a békeszeretet gondolatát mindinkább magáévá teszi - aszerint gondolkodik és él.” ■ Halász-Táborszky Györgyi
