Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-09-13 / 37. szám

Evangélikus Élet

élő víz

2015. szeptember 13. *■ 11

Hozzáállás: a kritikus tényező

Nem mindig hittem ezt, de a hozzáállás talán az egyik legfontosabb tényező a sikeres üzleti életben. Ironikus ugyan, de fiatal HR-szakértőként negatív hozzáállásom volt a „hozzáállás hangsúlyozásához”. Első feladataim egyike volt, hogy tervezzek teljesítményértékelést az alkalmazottak különböző csoportjainak. Felhívtam a belső ellenőröket, hogy adjanak ötleteket, milyen teljesítménytényezőket vizsgáljunk. Minden csoport úgy érezte, hogy fontos értékelni az alkalmazottak hozzáállását a munkához.

Ezzel az volt a problémám, hogy nem láttam, miként tudnánk értékelni a hozzáállást, mivel az nem mérhető. Mégis beleegyeztem, hogy a hozzáállás felmérése értéket hordoz, hiszen meg kellett győznöm a döntéshozókat, hogy fogadják el a rendszert, amelyet javasolok. Ami leginkább zavart a „hozzáállás” mint értékelési kritérium használatában, az a belső ellenőrökről való véleményem volt. Az én saját hozzáállásom volt helytelen!

Az idő múlásával rájöttem egy fontos igazságra: mindnyájunknak van hozzáállásunk különböző dolgokhoz. Az emberi természetből adódik, hogy véleményt alkotunk, és ez hatással van gondolkodásunkra, viselkedésünkre. Még a Monday Manna-megbeszélésekhez is lehet valamilyen hozzáállásunk, vagy talán aggódunk, hogy milyen irányba tartunk. Jogunk van megválasztani saját hozzáállásunkat, de az néha eltakarhatja az igazságot, és zavart okozhat kapcsolatainkban.

A hozzáállás visszatarthat értékes paradigmaváltásoktól - gondolkodásunk megváltoztatásától -, ahogyan általában az élethez viszonyulunk, és azokhoz, akikkel naponta találkozunk. A hozzáállás nagy hatással lehet a vállalkozásunkra, a házasságunkra és egyéb személyes kapcsolatainkra.

Azt hiszem, alaposan meg kell vizsgálnunk, hogyan értékelünk másokat, és meg kell értenünk, hogy mennyei Atyánk mindegyikünket egyedivé formált, az ő céljaira.

A sokszínűség gyönyörű lehet, ha Isten szemével nézzük, de saját szemszögünkből zavarosnak, sőt irritálónak tűnhet. Szerintem a megoldás abban van, hogy igyekezzünk kifejleszteni egy olyan „szívbéli hozzáállást’,’ ami tetszik Istennek.

Az Ószövetségben Dávid királyról azt olvassuk, hogy Isten „szíve szerint való ember” volt (íSám 13,14; ApCsel 13,22). Ne engedd, hogy gondolataid és múltbeli tapasztalataid megakadályozzanak abban, hogy meglásd Isten személyre szabott, tökéletes tervének szépségét! Ne ess abba a csapdába, hogy megítélsz másokat, mert cselekedeteik nem illeszkednek elképzelésedhez!

Pál levele a filippiekhez (2,3-8) épp erről beszél. Itt egy részlet: „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgaiformát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig mégpedig a kereszthalálig!’

Igen, van abszolút igazság, de nem én vagyok a bíró. A bíráskodás Isten feladata, és ő azt akarja, hogy mi szeressük őt teljes szívünkkel, értelmünkkel, lelkűnkkel és erőnkkel, és szeressünk másokat, mint magunkat (Mt 22,37-39). Ez az, amire a Biblia azt mondja, hogy helyes hozzáállás!

■ Jim Langley Forrás: Monday Manna

Juhász Gyula

Emberi hitvallás

Hiszem, hogy járt e földön egy szomorú, magányos

Galileai férfi, ki harminchárom évvel

Többet tudott, mint minden Cézár, poéta, mágus,

S szelíd szava erősebb, mint minden büszke kétely.

Hiszem, hogy az igéje túléli dómok ormát,

Az arany kupolákat, a máglyát és a kardot,

Hiszem, ha sohasem jő, mit hirdetett, az Ország, Hogy az az Út, Igazság, melyen ő az égbe tartott.

Remélem, hogy e földön, mely völgye siralomnak S csillaga küzdelemnek, a dúvadak helyébe Szelídebb népek állnak, s rózsásabb lesz a holnap,

És nem lesz a bitófán mártírhalott a Béke.

Remélem, hogy a munkás megkapja méltó bérét,

És nem lehet henyélni bíborban és selyemben,

S a paloták alatt nem támolyog az éhség,

S ebek harmicadán nem tengődik a Szellem.

Szeretem e világnak minden gyönyörűségét És minden bánatát, a napot és esőt,

A márciusi zsongást, a decemberi békét,

A kelő csillagot és a lepihenőt.

Szeretem kis fiúk és lányok forradalmát Iskolák udvarán s a dérvert öregeknek Bús topogásait, sírok örök nyugalmát,

Csak Mammon, gyilkosunk, csak téged nem szeretlek.

SEMPER REFORMANDA

„A fejedelem személyén sok ember üdvössége múlik, amennyiben saját akarata elvétetik, és Isten uralkodik rajta. De ha önmagára hagyatkozik, és irgalom nélkül kormányoz, nagy pusztulást okoz. Bár minden ember szíve Isten hatalmas kezében van, mégsem véletlen, hogy csak a királyokról és fejedelmekről hangzik el: »Olyan az Úr kezében a király szíve, mint a patak vize: arra vezeti, amerre akarja.« (Péld 21,1) így akar Isten félelmet ébreszteni a nagyurakban,

hogy megtanulják: semmi sem juthat eszükbe, amit nem Isten ad nekik. Mások tettei csak saját maguknak, esetíeg néhányaknak okoznak gyarapodást vagy pusztulást. De az urak arra rendeltettek, hogy hasznára legyenek vagy ártsanak másoknak, annál inkább, minél tovább uralkodnak. Ezért nevezi az írás is az igaz, istenfélő fejedelmeket Isten angyalainak (íSám 29,9; 2Sám 14,17; 19.28), néha még isteneknek is (Zsolt 92,6). Az ártalmasakat pedig oroszlánoknak, sárkányoknak és tomboló állatoknak (Zof 3,3; Jer 51.34; Ez 32,3), ahogy a négy isteni csapás egyikeként is ezt említi: dögvész, éhínség, háború és vadállat (Ez 14,21).”

M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása)

HETI ÚTRAVALÓ

„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok’.’ (íPt 5,7)

Szentháromság ünnepe után a 15. héten az Útmutató reggeli és heti igéi erre figyelmeztetnek: Csak egy urat lehet szolgálni! Mi kövessük Józsué döntését: „... én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15) Jézus az Atya gondviselő szeretetének tanúja e világban. „Áldott az Úr, napról napra gondoskodik rólunk szabadításunk Istene.” (Zsolt 68,20; LK) így tanít Jézus Hegyi beszédében Isten gondviseléséről: „Ne aggódjatok, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk?- vagy: Mit öltsünk magunkra ?... A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre.” (Mt 6,31-32) Ezért „Keressétek először az Isten országát és az ő igazságát, és mind hozzáadatnak nektek ezek, alleluja!” (GyLK 731) Te ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel! Neki gondja van rád - bátorít Péter heti igénkben. De légy alázatos és józan; minden élethelyzetben állj ellen a kísértőnek! „A minden kegyelem Istene (...) maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni (...) Övé a dicsőség és a hatalom ö rökkö n - örökké’.’ (íPt 5,10-11) Dávid így tanít: „Vesd az Úrra terhedet, és őgondot visel rád!” (Zsolt 55,23) S Luther ez ige kapcsán kijelenti: „Gondját a keresztyén ember szívével együtt az Isten vállára veti. Néki van hozzá jó erős válla, hogy elhordozhassa! Hiszen neked is ígérte, hogy minden gondodat, terhedet elhordozza!” Pál megköszöni a filippi gyülekezet gondoskodását: „Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy ...felbuzdultatok a velem való törődésre. (...) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is (...) jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban." (Fii 4,10.12.14) S Pál nem csak az ifjú Timóteust óvja a tévtanoktól és a pénzimádattól: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel (...) Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sokfájdalmat okoztak önmaguknak!’ (íTim 6,6.10) Isten gondviselő, mentő szeretetét élhette át Pál és 275(1) útitársa azon a hajón, melyen Rómába akarták őt vinni, de hajótörést szenvedtek: „intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. (...) így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre!’ (ApCsel 27,34.44) Jézus elfogadta Márta gondoskodását a testi szükségletekről, de így figyelmeztette: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség valójában csak egyre’.’ (Lk 10,41-42; lásd Mt 6,33) Tanítványait is megkérdezte: „Amikor kiküldtelek titeket erszény, tarisznya és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben? Semmiben - válaszolták’.’ (Lk 22,35) A Mezei beszédben négy boldogmondását s jajkiáltását találjuk; s vigasztaló szavát azokhoz, kik az Emberfiáért viselik el a gyalázatot: „Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok! íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben..!’ [lk 6,23) „Jézus, üdvösségem, / Örömöm, napfényem / Kik szeretik Istent, / Azoknak itt minden / Javára válik. / Jézus, boldogságom!” (EÉ 357,4) ■ Garai András

Aki megrekedt Mózes első könyvénél

Nyaraló, tikkasztó hőség, hideg italok. Kvaterkázunk, ez a világháló és az okostelefonok korában egyre ritkább tevékenység. Csendes poharazgatás baráti körben. Nem sietünk sehova, ha felvetődik valami téma, megvitatjuk. Persze főleg a nőkről van szó, munkáról már kevésbé, politikáról meg csak a megvetés szintjén.

Aztán hirtelen előkerül, az ördög tudja, honnan, a Biblia ügye. Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem vagyok személyválogató: a társaság javarészt ateista. Ha ezt másból nem is lehetne megállapítani, a „Biblia” szó hallatán az arcokon megjelenő fanyar mosoly mindenképpen árulkodó.

Egyikük rögtön felcsattan, hogy ő már a Szentírás elején elakadt, mert amikor Kain letelepedett az Édentől keletre, és a feleségével hált, az a nő honnan került oda (lásd

íMóz 4,16)? A szerzőnek nem tűnt fel, hogy ez „blikkzűr”? És különben is, „akárhol felütöm, mindenhol csak ellentmondásokba ütközöm”.

Mélyen elgondolkodtató, hogy miközben a keresztény testvérek között még senkivel sem találkoztam, aki a teremtéstörténeten ennyire fennakadt volna, addig az ateisták között már többel is. Ennek talán egyszerűen az az oka, hogy míg mi a Szent Szellemet keressük a bibliai versekben (és a sorok közt), addig ők is ezt teszik, csak éppen ellentétes előjellel: csak azért olvassák, hogy bebizonyítsák, nincs semmi, csak az ember a naiv hitével.

Az egészre az első reakcióm a hála: magasztalom az Istent, amiért elrejtette az összefüggéseket „a bölcsek és értelmesek elől”, és felfedte az egyszerű embereknek (Mt 11,25). Tudjuk, a beavatási próbák egyik sajátossága, hogy az út elején minden tanítvány ellentmondásokba ütközik, így hamar kiderül, ki alkalmas arra, hogy továbblépjen, s ki az, aki képtelen a mélyebb igazságok megismerésére.

A Bibliában elsőre sok minden logikátlannak látszik, kétségkívül azért, hogy a bölcsek bölcsessége és az értelmesek értelme kevésnek bizonyuljon (Ézs 29,14). Például Jézus azt mondja:„...neféljetek!”Később meg azt olvassuk: „félelemmel és rettegéssel" dolgozzatok. (Mt 17,7; Fii 2,12)

Ateista kortársaink máris azt dörgölik az orrunk alá, hogy látjátok, ezek összevissza beszélnek. Holott a minirébuszt a Mester természetesen feloldja, amikor máshol hozzáteszi: csak „attólféljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában”, tehát egyedül az Istentől (Mt 10,28).

A szent szöveg félreértésekhez vezetheti az olvasót, ha felületes, mint ahogyan az is, ha túl „okos”, és ésszel akarja megérteni azt is, amit szívvel kellene. Nem elég „agyban megtérni”; sőt igazából csupán bölcsességgel megigazulni nem is lehet, hiszen amiről itt szó van, az „minden értelmet meghalad” (Fii 4,7).

Vajon miért írja az a Biblia, mely annyi könyvön át a jó útra ösztönöz, hogy „aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is”? Isten az „életére mondja”, hogy nem kívánja a bűnös ember halálát, csak azt, hogy megtérjen gonosz útjairól - akkor meg miért szól mégis legvégül így: „Aki gonosz, legyen gonosz ezután is...’’? (Jel 22,11) Vitán felül azért, hogy a bölcsek meghátrálásra kényszerüljenek, tudományukról pedig kiderüljön, hogy bolondság (Ézs 44,25)Hagyjuk a vég nélküli nemzetségtáblázatokat, a mondákkal és a vénasszonyos mesékkel együtt, melyek csak parttalan vitákhoz vezetnek (íTim 1,4; 4,7)! Mert ahogy haladunk előre a Szentírás szövegében, úgy távolodunk az anyagtól és vértől, s közeledünk a fény és lélek felé. Már az Újszövetség nyitányában világossá válik: mi vagyunk azok, „akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek” (Jn 1,13). Ezért nem vitatkozunk testről és vérről, hiszen eleve nem a test és a vér ellen harcolunk, hanem „erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen” (Ef 6,12).

Mindezt azonban sosem értjük meg igazán, mint ahogyan a megszabadulás, az újjászületés és az örök élet titkát sem, ha megállunk íMózesnél. Tovább kell olvasni!

■ Andriska János