Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-09-13 / 37. szám
io -m 2015. szeptember 13. FÓKUSZ Evangélikus Élet A béke félszigete Menekülthullámok Isztrián ► A magyar turisták egyik legkedveltebb célpontja az Isztriai-félsziget. Talán el sem tudják képzelni a nyaralásra és élményekre vágyó utazók, hogy a népszerű hotelek és apartmantelepülések a kilencvenes évek elején még menekülteket szállásoltak el. A tengerparti sétányokat és a pályaudvarokat ellepték a délszláv háború elől menekülő horvátok és bosnyákok, hasonló állapotokat idézve elő, mint amilyenekkel mostanában Budapest, Szeged, Debrecen és számos más magyar város kénytelen szembesülni. Az első világháborút követően, 1920. november 12-én megkötött rapallói szerződés értelmében egész Isztria, Cres és Losinj szigete, valamint Dalmáciából Zára városa, Lastovo és Palagruza szigetek Olaszországhoz kerültek. Az új hatalom fokozatosan kezdte meg a többségi szláv lakosság erőszakos asszimilációját. Betiltották a horvát és szlovén nyelv használatát a bíróságokon és a közigazgatásban, megszüntették a kulturális és gazdasági szervezeteket, bezáratták az iskolákat. A kiemelkedő horvát és szlovén értelmiségieket, politikusokat Szardíniára száműzték, az anyakönyvekben a szláv neveket olaszosították. Az elnyomás hatására mintegy hetvenezer horvát és szlovén hagyta el Isztriát, és költözött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére - ez volt a 20. század első nagy menekülthulláma a térségben. A Magyar Királyság „corpus separatuma” (különálló területe), Fiume sorsa kalandregénybe illő módon alakult. A városban az első világháborút megelőzően jelentős magyar lakosság is élt, számuk túllépte a hatezret, a harmadik legnagyobb nemzetiség volt. Nagy részük azonban már az Osztrák-Magyar Monarchia kapitulációja után elhagyta a várost. Az általános káosz és anarchia közepette Gabriele D’Annunzio olasz költő, kalandor és fasiszta politikus szabadcsapatával 1919-ben elfoglalta Fiúmét, és kikiáltotta a kérészéletű Carnarói Olasz Kormányzóságot. A rapallói szerződés szerint Danzig (ma Gdansk, Lengyelország) mintájára Fiume is szabad városi státust kapott, ám de facto már olasz fennhatóság alatt volt. A fennálló helyzetet a délszláv állam kénytelenkelletlen 1924-ben hivatalosan is elismerte. Az isztriai menekültek második nagy hullámát a Josip Broz Tito vezette partizánok győzelme indította el. Az antifasiszta ellenállók és a civil lakosság ellen elkövetett kegyetlenkedéseket - az olasz fasiszták brutálisan megtoroltak minden partizánakciót, Rab szigetén koncentrációs tábor is működött — kamatostul megtorolták a jugoszláv csapatok. A bosszú oly mértékűre sikeredett, hogy számos olasz történész etnikai tisztogatásnak tekinti az 1945-ben történteket. A tömeges kivégzések „mészárlás a szakadékokban” néven váltak hírhedtté, mivel a partizánok - nem bajlódva a tömegsírokkal - a térségre jellemző karsztos hasadékaiba, szakadékaiba lőtték, illetve lökték a „fasiszta elnyomókat”. Az áldozatok száma bizonytalan: a történé-Gabriele D’Annunzio katonás pózban szék négyezer-ötszáz és húszezer közöttire becsülik. A törvénytelen bosszú és a később törvényes keretek között zajló kitelepítések - az úgynevezett „optálás” -Rovinj madártávlatból következtében Isztriából, Zárából és Fiúméból mintegy 188 ezer személy távozott, közülük 163 ezer volt olasz, a többi a jugoszláv rezsim miatt lakhelyét elhagyni kényszerülő horvát. Egyes források szerint a 350 ezret is elérte a menekültek száma. Isztria legnagyobb városa, Póla (Pula) szinte elnéptelenedett: a lakosság kilencven százaláka elmenekült. A jugoszláv fennhatóság sem bizonyult azonban örök életűnek Isztriában. A Tito államának szétesése után, 1991-ben kitört délszláv háború nyomán a félszigeten újabb menekültáradat söpört végig. Ezúttal a szerbek által megszállt horvát területekről - majd a háború kiterjedése után Boszniából is - érkeztek a menekültek. A harci cselekmények elkerülték Isztriát: elsősorban földrajzi fekvésének köszönhetően, másrészt itt nem élt számottevő szerb kisebbség. Emiatt a térség a béke félszigetének számított, nagyon is valós értelemben. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de több tízezer ember talált itt menedéket a háború végéig - ha addig nem ment tovább Németországba, Ausztriába, Skandináviába... A horvát menekültek többsége azonban visszatért eredeti lakóhelyére, főleg Szlavóniába. * * * Nem igazán jellemző Radovan és Blanka V esete, a szlavóniai házaspár ugyanis csak a háború véget értével, 1996-ban költözött Isztriába. Ők is könnyen a délszláv nacionalizmus áldozataivá válhattak volna: Radovan szerb, Blanka horvát származású, és Jugoszlávia szétesése a vegyes házasságok többségét is romba döntötte. Hiába szolgált három hónapot Radovan a horvát hadseregben, helyi szerbként megbízhatatlannak tartották. Névtelen fenyegető leveleket kapott, kutyáikat, kecskéiket ismeretlenek megmérgezték, nagybátyjára rágyújtották a házat. Blanka hűségesen kitartott Radovan mellett, noha őt is zaklatták, hogy „mikor jön meg végre az esze” mikor válik el „csetnik” férjétől. „Csak azért se!” - makacsolta meg magát a házaspár, és nem hagyták magukat elüldözni az otthonukból. A gondviselés - no meg Blanka befolyásos rokona - jóvoltából azonban elkerülték az oly sokszor megtörtént tragédiákat, senkinek nem esett bántódása a családból. Isztriába egy jobb munkalehetőség miatt költöztek el mégis, harmadik gyermekük már ott született. A térség - Zágráb után - Horvátország legfejlettebb része, a tolerancia mellett ez a legnagyobb vonzerő a migránsok számára: rengetegen itt találnak csak munkát, még ha szezonálisan is. A ma már nyugdíjas Radovan és Blanka visszatekintve nem bánták meg döntésüket, az elveszett otthon, barátok és illúziók után csak nyugodt életre vágytak. Meg is találták a nyugalmat, Radovan szerint Isztrián újra létrejött Jugoszlávia, csak kicsiben. Több nemzetiség él egymás mellett és egymással békében és barátságban: albánok, szerbek, montenegróiak, szlovénok, olaszok, horvátok itt feloldódnak, nincsenek szélsőséges indulatok. Az évszázadok alatt az Isztrián élők leginkább a regionális identitásban lelik meg a nyugalmat. A népszavazásokon rengetegen „isztriainak” vallják magukat, az önkormányzati választásokat mindig a regionális párt nyeri. A béke éveiben sem csendesek Isztria partjai: most azonban a turisták és a vendégmunkások jelenítik meg a migrációt. Radovan és Blanka gyermekei is távol kerültek szüleiktől. Miroslav Kanadában, Zorica pedig Németországban él és dolgozik - szerencsére legalább ők nem menekültek, hanem migránsok. ■ WalkóÁdám A magyar korona gyöngyszeme ► Mit jelent ma Fiume (Rijeka) a magyarok számára? Legtöbben csak nyaralásaik során járnak arra, és fel sem merül bennük, el sem tudják képzelni, hogy valaha ez a város és a környéke is Magyarország része volt, sőt a magyar korona gyöngyszemének tartották. Sokan ma már csak a szláv nevét ismerik, azt is csak a térképekről olvasva. Ám a ma még élő magyar tengerészek némileg másként gondolnak a városra, hiszen itt látták meg először a tengert, az 1960-as évek közepétől pedig szinte nem volt olyan hajónk, mely ne fordult volna meg a rijekai kikötőben. Az adriai várost Mária Terézia 1766- ban Magyarországnak adományozta, ez a korszak 1809-ig tartott. Fiume 1822-től ismét Magyarországhoz tartozott, egészen 1848-ig, később, 1868 és 1918 között szintén. Magyar kormányzója volt, Baross Gábor közlekedési miniszter építtette ki a kikötőt, középületek, paloták nőttek ki a földből a tengerparton. Fiume húzóágazata a hajóépítés. 1915-ben itt készült Magyarország legnagyobb csatahajója, a Szent István. Ismert továbbá arról is, hogy számos kulturális programot rendeznek itt, a két legnagyobb a városi karnevál és a fiumei nyári éjszakák. A magyarok szempontjából azért is fontos ez a város, mert a Monarchia idején ez volt a legnagyobb kikötője Magyarországnak. Továbbá kisebb megszakításokkal 1776-1918 között Szádrévvel és a környező településekkel együtt a Magyar Tengermelléket alkotta, mely a Szent Korona tagja, így a Magyar Királyság része volt. Fénykorát a Monarchia idején élte, melyet magyar korszaknak lehet tekinteni. Számos épületet emeltek ekkor, illetve az infrastruktúrát is jelentősen fejlesztették. A magyar lakosság száma 1910-ben hatezer-ötszáz fő volt. Ez az összlakossághoz képest tizenhárom százalékos részarányt jelentett. Az első világháború után a magyarok száma drasztikusan csökkent: 1925-ben már ezeregyszázra. A Monarchia felbomlása után a köztisztviselők visszatértek Magyarországra. Az ügyvédek, orvosok, mérnökök és egyéb foglalkozásúak közül maradtak még valamennyien, és megpróbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. A korábban jelentős számú magyarság tovább fogyatkozott, és a második világháború után már csak jelképesnek lehet tekinteni a számarányukat, mely az összlakosság egy százalékát teszi ki. A város a 20. században hat országhoz tartozott: Osztrák-Magyar Monarchia, Fiumei Szabadállam, Olaszország, Harmadik Birodalom, Jugoszlávia, végül Horvátország. Forrás: Wikipédia
