Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-08-23 / 34-35. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2015. augusztus 23-30. » 3 Bárkás nyár - Mevisz-táborok idén is Palacsintát nem lehetne kérni egyik ebédre? Figyeljetek, nem hétfőn kéne strandra menni?Keddre már lehűlést mondanak! Ó, Betti, Isten éltessen! Kár, hogy nem tudunk a táborban felköszönteni! Jövőre gyere!!!Ágyneműt kell vinni?Én csak vasánap reggel érek oda, mert szombaton egy ismerősöm esküvője lesz. Szombatra lestoppoltuk egymást R. Orsival, vele ebédelek! (Ti. őfog etetni engem!) Most Üllői 24. vagy 25. ?Hova kell menni a megbeszélésre? Én már becsomagoltam! Nagyon várom a tábort! És kik lesznek a sofőrök? A nyár végi EvÉlet-lapszám lapzártájának idején kezdődik az idei nyár utolsó előtti Mevisz-Bárka-tábora Csákváron. A tábor Facebook-csoportjában naponta jönnek a kérdések, ötletek, lelkes-várakozó-kíváncsi hozzászólások. Készülődünk. Tulajdonképpen 2014. augusztus vége óta várjuk ezeket a pillanatokat, a tavalyi tábor vége óta készülünk lélekben a következő évire, és ez a várakozás most, az utolsó napokban hágott a tetőfokára. Táborunk a „nagy egész” része, a nyolc - mozgássérült fiatalokkal közös - Bárka-tábor egyike, melynek története szintén a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség (Mevisz) megalakulásának idejére nyúlik vissza. Vannak köztünk néhányan, akik ott voltak az első táborokban (talán a legendás első borgátaiban is) - ma már, hála Istennek, a több mint huszonöt év gyümölcseként az ő gyermekeik is velünk táboroznak mint fiatal felnőttek, lelkes segítők és formálódó közösség. A „nagy egész” azt jelenti: ahogy egymás táborában járunk, vagy halljuk az élménybeszámolókat, érezzük, tapasztaljuk, hogy bár különböző időpontokban és helyszíneken (Kemenesmihályfa, Őrimagyarósd, Porrogszentkirály, Kőröshegy, Liptód, Csákvár), mégis ugyanazt csináljuk, ugyanaz a küldetés hajt, és nagyon hasonló közösségi, emberi és nem utolsósorban hitbeli élményekben gazdagodunk táborainkban. Nem véletlenül tervezzük idén a tábori áhítatokat a 2015. év igéje kapcsán a befogadás témakörére építeni: „Fogadjátok be egymást, ahogyan Krisztus is befogadott titeket Isten dicsőségére!’ (Róm 15,7) És nem arra gondolok, hogy mi, segítők, lelkes keresztény fiatalok elfogadással fordulunk a mozgássérült és értelmileg sérült testvéreink felé - ez így túl egyszerű lenne, és csak a felszínt karcolgatná. Arról van szó, hogy ők, akik elé akadályokat állítanak fizikai korlátáik, elfogadnak, befogadnak minket a személyes terükbe, az életükbe; barátságukkal, bizalmukkal, szeretetükkel ajándékoznak meg. így gazdagodunk együtt, és élhetjük meg Isten dicsőségének visszfényét. Úgy értem ezt, hogy a tábor vége felé, a tábor után mindig úgy érzem (akármilyen feladatokat ró is rám előtte a szervezés), hogy megint mintha bekukucskálhattam volna egy kulcslyukon egy pillanatra, milyen is a mennyországbéli állapot, és hálás a szívem, hogy Isten áldásával ilyen közösségeink vannak ezekben a tábrokban, melyek hitünket erősítik, így töltenek fel bizakodással, örömmel, reménnyel, elfogadással a két tábor közötti hétköznapokra is. Hogy miként telik el ez a kilenc nap, milyen programokkal töltjük meg, az végeredményben szinte „mindegy” is. Mégis mindig igyekszünk színes programokat szervezni, hiszen vannak a táborainkban olyan sérült emberek, akik csak erre az időszakra tudnak kimozdulni a világtól és élményektől eléggé elzárt lakóhelyükről, az intézetből, ahol élnek. Részt veszünk a csákvári gyülekezettel a vasárnapi istentiszteleten, elautózunk a Velencei-tóra egy frissítő fürdőzésre, augusztus 20-án Budakeszire kirándulunk, hogy megnézzük a vadasparkot, este pedig a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatósága jóvoltából a Sashegyről csodálhatjuk meg a tűzijátékot. A táborban szervezünk tájfutást, Ki mit tud?-ot, kézműves-foglalkozást, ezen túl pedig a közös reggeli- és vacsorakészítés, éneklés, játékok és beszélgetések töltik ki az időnket. „Tegnap éjjel már lent voltunk Csákváron, és ki is pakoltunk a bevásárlás után!” - tájékoztatja a táborozókat a legutolsó bejegyzés a közösségi oldalon. Mindenki tudja, hányra várhatja az érte érkező kisbuszt, és azt is megtanulta az évek során, hogy hány órás csúszást, késést kell belekalkulálnia a várakozásba. így készülődünk, és körülbelül így készülődött mind a nyolc tábor ezen a nyáron is, melyek közül hat már lezajlott. A pécsieké és a miénk van még hátra. Bízunk benne, hogy ősszel, ha összegyűlnek a táborvezetők, és szerveződnek a tábortalálkozók - vagy legkésőbb a Bárka-karácsonyon -, elmondhatjuk, hogy a 2015-ös, a Mevisz- Bárka történetében (kb.) huszonnyolcadik nyár is Isten áldásával és gazdagító, erősítő jelenlétével zajlott le. ■ Bence Orsolya táborvezető Amiről az ordinációs napló beszél Két hete olvashattuk ebben a rovatban Tamás püspök írását, amelyben megvilágította a lelkészszentelés bibliai, teológiai alapjait. Mindezt továbbgondolva lapozzunk most bele a déli kerületi püspöki hivatal legfontosabb, legértékesebb iratába, az úgynevezett ordinációs naplóba. Ez a nyilvántartás a püspöki szolgálatom alatt végzett lelkészavatási, -szentelési szolgálatok legfontosabb adatait rögzíti. Nem száraz statisztika csupán, hanem sok mindent elárul egyházunk életéről, jelenéről és jövőjéről. Nézzük először a puszta számokat: tizenkét év alatt negyvenegy fiatalt állíthattam szolgálatba. Északi püspökkollégámhoz hasonlóan én is mindig beleborzongok a legszebb és egyben legfelelősebb püspöki szolgálat liturgiájának súlyos mondataiba: „Krisztus Urunk parancsa alapján, amellyel elküldte apostolait az evangélium hirdetésére, reád bízom az egyház hivatalos igeszolgálatát...” Valójában tehát nem a püspök állít szolgálatba, ő csak az egyház Urának parancsát teljesíti. Felvetődhet a kérdés, hogy vajon sok-e vagy kevés tizenkét év alatt negyvenegy ordináció. Ez körülbelül évi hármat jelent, ami talán még pótolhatná az aktív lelkészi szolgálatból kilépőket. De sajnos a helyzet mégsem ennyire megnyugtató, hiszen ezen a területen is akadnak erősen szűk esztendők. 2007-ben és 2008-ban például csak egy-egy ordináció volt délen, 2011-ben pedig egyetlenegy se... Ugyanakkor éppen tíz éve, 2005- ben ünnepelhettük eddigi szolgálatom legbőségesebb esztendejét, amikor összesen tizenegy fő térdelt az ordinációs oltár elé. Az igazsághoz tartozik, hogy ebből öten az aszódi oltártól indultak a szent szolgálatba. De hogyan kerül a déli püspök Aszódra? A felelet nagyon prózai: Szebik Imre püspöktársam betegsége miatt kellett „beugranom” a televízió által is közvetített, felemelő, szép ünnepre. Délen a legnépesebb ordinációnak 2006. június 18-án a Deák téri templom adott otthont, ahol négyen álltak az oltár előtt, és szintén négyen az oltárnál. Az új északi püspökkel, Fabiny Tamással együtt végeztük a szolgálatot, mivel a négy fiatal közül kettőnek északi gyökerei is voltak. Számomra ez a legemlékezetesebb ordináció, hiszen az egyik szolgálatba lépő fiatalt Gáncs Tamásnak hívták. S mivel édesapám is el tudott még jönni az ünnepi alkalomra, három lelkészgeneráció találkozott a megdicsőülés hegyének lábánál - ez az evangéliumi történet látható ugyanis az oltárképen... Hitünk, reménységünk szerint még öt korábbi nemzedék pedig „fentről” követte az eseményeket, és együtt örült velünk, hogy Isten hűséges szeretete, elhívása nemzedékről nemzedékre megújul, és ma is megtapasztalható. Az ordinációs napló többek között ékes bizonyítéka annak is, hogy bár szervezetileg három egyházkerületben élünk, de egyetlen egyházban gondolkozunk, és a kerületi határok szabadon átjárhatók. Ugyanakkor természetesen létezik egyfajta egészséges kerületi identitás is. Ezért szoktuk olykor némi túltengő déli öntudattal és mediterrán humorral idézgetni a Kispál és a Borz együttes éneksorát: „Akik élnek, azok délnek mennek...” De éppen az idei nyáron a csömöri templomban - az északról induló, de délen szolgálatba álló Seben Glória ordinációs istentiszteletét követően - megkaptuk a szellemes választ egy délről északra átigazolt lelkészkolléga köszöntésében. Eszlényi Ákos a jól ismert mondókát idézte, mely szerint: „Előttem van észak, hátam mögött dél..." S mivel a kerületi határok virtuális határok, Tamás püspök is avatott már lelkészeket Szegeden. Sőt mi több, hamarosan, augusztus 28-án Nyíregyházán délnek fog lelkészt szentelni, aki szeptemberben Szarvason kezdi majd meg a szolgálatot. „Cserébe” én is avattam lelkészt a közelmúltban Orosházán, aki viszont ősztől Kelenföldre igazol. Természetesen működik ez az átjárhatóság a nyugati kerület felé is. Nemrégen János püspök Bonyhádon szentelt lelkészt. S én is ordinálhattam már Dunántúlról származó, de délen szolgálatba álló fiatalokat például a vönöcki, illetve a soproni templomban. Érdemes pár mondat erejéig megvizsgálni a nemek arányát is. Tizenkét év alatt 22 hölgyet és 19 urat indíthattam szolgálatba. Akkor most hogy is van ez: melyik az erősebb nem? Félreértés ne essék: nem hölgyekből van túl sok, hanem az urakból kellene még több... A naplót böngészve érdekes helyszínekre is bukkanhatunk. 2004- ben például Türkösön ordináltam a nálunk végzett erdélyi lelkészfiút, Domokos Jenőt, aki később visszatért szülőföldjére szolgálni. 2005 júniusában a komlói katolikus templomban szenteltem lelkésszé az onnan származó Kopf Andrást, mivel helyben nincsen evangélikus templomunk. Természetesen mindez a pécsi megyés püspök előzetes engedélyével történt... 2009 nyarán emlékezetesen szép ünnepet éltünk át a pestszentlőrinci templomban, ahol egy fiatal házaspár, Grendorf Péter és Balogh Melinda (képünkön) együtt vették fel azt a bizonyos krisztusi igát, amely a Károli-fordítás szerint „gyönyörűséges” (Mt 11,29). Lapozgatom a naplót, olvasgatom, ízlelgetem az ismert neveket: arcok, emberi sorsok jelennek meg előttem. Kiből mi lett? Ki hol van ma, vagy éppen hol nincs már? Tarka a kép, jól tükrözi egyházi életünk sokszínűségét. Az új idők jele, hogy a negyvenegy kollégából heten iskoláinkban szolgálnak. Ketten titkárként mellettem kezdtek a püspöki hivatalban. Akad köztük kórházlelkész és olyan derék édesanya is, aki immár négy gyermekkel járult hozzá egyházunk jövőjének építéséhez. S van, aki tábori lelkészként találta meg a helyét. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy akadnak olyanok is, akik nem találták meg a helyüket, szolgálatukat közöttünk. A negyvenegyből öten... Vajon sok ez, vagy kevés? Ha kicsit rajongó vagyok, mondhatom, hogy ez éppen öttel több, mint amennyi a komoly lelkészi eskü nyomán megengedhető. Ha viszont cinikus vagyok, nagyvonalúan legyinthetek, hogy ez alig több mint tíz százalék, ennyi veszteség még elfogadható... De nem vagyok sem rajongó, sem cinikus, hanem sokkal inkább szeretnék egy különleges „imanaplót" felfedezni a névsorban. Vajon mennyit ÉGTÁJOLÓ <t> imádkoztam értük?! A Mester előre figyelmeztetett minket, hogy mindannyian a sátán rostájára kerülhetünk. Szolga- és küzdőtársak vagyunk ebben a valóban gyönyörű, de erősen veszélyeztetett hivatásban. Ha valamelyikünk egyedül marad, ha valamelyikünket magára hagyják, könnyen „rossz társaságba” kerülünk. Ezen a területen is élet- és hivatásmentő „égi tájolót” kínál az apostoli buzdítás: „Egymás terhét hordozzátok...” (Gál 6,2) Ennek jegyében immár öt éve, hogy elindítottuk egyházkerületünkben a hivatásgondozói napokat. S ezért hirdettük meg augusztus végi munkaévkezdő lelkészkonferenciánkat is Hivatásközeiben címmel. Lehet, hogy sokunk gyönyörű emléke az a néhai fotó, amelyik ordinációnk csúcspontját, a Confirmát örökítette meg. Ott és akkor, szolgatársaink áldó gyűrűjében minden bizonnyal éreztük és megtapasztalhattuk hivatásunk és küldetésünk Urának erősítő jelenlétét. De csupán fakuló szép emlékekből nem lehet hosszú távon megélni és szolgálatban égni. Kérjük nap mint nap az isteni megerősítést, a „re-confirmát” amelyre nemcsak ordinált lelkészeknek, hanem minden szolgáló tanítványnak szüksége van. Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
