Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-02-01 / 5. szám
io 41 2015. február 1. FÓKUSZ Evangélikus Élet Rendhagyó megemlékezés ► Sokat beszélünk a holokausztról, de sokszor nem ismerjük az áldozatok mindennapi sorsát; írók, költők is vannak közöttük. Könyveiket, verseiket olvastuk, szavaltuk, ám nem mindig tudatosult, pontosan milyen halál várt rájuk. Az ENSZ közgyűlése 2005-ben január 27-ét nemzetközi holokauszt-emléknappá nyilvánította - főhajtásul három nagyon sikeres irodalmárt mutatunk be rendhagyó módon és röviden. Sorsukban közös, hogy munkaszolgálatosként haltak keserves halált. Rejtő Jenő Szerb Antal Radnóti Miklós Alig ismertük életét, de könyveit rongyosra olvastuk, s versenyeztünk, ki tud többet kívülről a Piszkos Fredből. Közben könnyesre röhögtük magunkat a poénokon. Pontosan tudtuk viszont, hogy írói neve P. Howard. Azt persze sejtettük, hogy az idegenlégióról csak az írhat ilyen hitelesen, aki maga is egyenruhában masírozott Észak-Afrikában. Könyveit csak nagy soká adták ki, gyerekkorunkban még régi kiadások cseréltek gazdát komoly összegekért. Később megtanultuk, hogy valójában Reich Jenőnek hívták, hogy harminchét év adatott neki csupán, s mégis hihetetlenül gazdag volt írói munkássága. Karinthy Frigyes és Kabos Gyula is sokra tartotta. Volt persze, aki nem jóindulattal figyelt rá; feljelentette, hogy zsidó létére büntetlenül irkái'. Aztán 1943 májusában kapott családja hivatalos levelet: „A m. kir. I. közérdekű munkaszolgálatos zlj. Pótkeret pságtól a mai napon 9655/ptk. 1943 sz. alatt azt az értesítést kaptam, hogy Reich Jenő a 101/19 század veszteségkimutatása szerint a hónap elején meghalt.” Ma már pontosan tudjuk halála helyét és idejét: Jevdokovo, Kamenka, Voronyezsi terület, Szovjetunió, 1943. január 1. Otthon kiemelt helye volt a könyvespolcon. Édesanyám a hírhedt „spenót” a hivatalos irodalomtörténet helyett az ő könyvét lapozta fel, ha kíváncsi volt valamilyen adatra. Szerb Antal irodalomtörténete legenda volt gyermekkorunk iskoláiban. A tanárok mind ismerték, de kevesen mertek beszélni róla, tantervben pedig alig szerepelt. Mégis, aki kicsit is érdeklődött az irodalom iránt, nem kerülhette ki a vele való találkozást. Mi diákként nem tudtuk, mi a baj vele, és sajnáltuk, hogy a magyar irodalom története nála 1934-ben véget ért. Mi történt volna, ha tovább él, s megírja a magyar irodalom torzulását? Ez Révai rémálma lehetett volna. A bolsevik kultúrpápának nem kellett hadakoznia, a nyilasok tettek róla. Szerb Antal hiába tért át katolikus hitre apjával együtt még 1907-ben, hiába volt keresztapja Prohászka Ottokár püspök, hiába volt tanára Sík Sándor... Szörnyen elvadult a világ: a keredegényeknek valószínűleg fogalmuk sem volt, hogy épp kit bántalmaznak; ha tudják, talán hamarabb végeznek vele. 1943- ban, majd 1944. június 5-én is behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balffa került. 1945. január 27-én a balfi tábor pribékjei agyonverték. Két hónap kellett volna még, hogy túlélje. Nem kapta meg a sorstól. Radnótival más a helyzet, róla már kisdiák korunkban tudtuk, hogy agyonlőtték. Sokat szavalták, szavaltuk a híres Razglednicát: „így végzed hát te is...” Tudtuk: agyonlőtték, kegyetlenül. Mi, kamaszok is nagyon sajnáltuk, s egyre csak a „Nem tudhatom...” sorait mondogattuk. Hazája volt Magyarország, amely kitaszította. Glatter volt eredetileg a neve, több névváltozatot is használt. Nem tartotta magát vallásos zsidónak, és nem akart bujkálni sem. Sok híres keresztény kiállt mellette. Nem segíthettek rajta, szörnyen elvadult a világ. Csak nemrég tudtam meg - méghozzá özvegye, Gyarmati Fanni évtizedekig szorgalmasan írt, de csak most megjelent naplójából —, hogy a Kerepesi temetőben lévő díszsírban valószínűleg nem a költő nyugszik. Fanni az Abdán az eredeti sírhantról szedett virágot őrizgette, az számára többet jelentett a hivatalos sírhelynél. Ő nem láthatta Radnóti kihantolását, s ma már tudjuk, hogy a költőt csak a kabát alapján azonosították. A kabát azonban nagy kincs volt a munkaszolgálatosoknál. Az elhunyt bajtárs ruháját a még élők hordták tovább. Radnótiról tehát nem tudhatjuk biztosan, mikor és hol halt meg. A hivatalos dátum: Abda, 1944. november 9. A keretlegényeket megtalálták, de nem vonták őket felelősségre a költő meggyilkolásáért. Törik a követ. A mélyedésből talicskás alakok jönnek. Fécamp keményen összeszorítja a fogát. A fél vízadag elvonása most nagy csapás. Halálos esetleg. Itt a kőtörésnél felhőkben terjeng a por. Szárítja a torkot, ingerli a tüdőt. És lovagolnak a kőhalom tetején a súlyos kalapáccsal. Ütemes, folytonos zörgés zakatol, ahogy lecsapnak sebesen, szünet nélkül, egyszerre. (...) Emberek, akik különböző korúak, foglalkozásúak, más a műveltségük, a neveltetésük, itt együtt törik verejtékezve a szürke, ostoba követ, és annyi előnyük mégis van ebből, hogy felfedezik egymásban és önmagukban a Jót, amiről eddig nem tudtak, mert nem hitték. De itt baromi robotosok lettek. És milyen kínban, keservesen, elveszett hittel a bezárult holnap előtt, testileg, lelkileg megtört erővel... Ezek a halálszürke kövek és csontvázfehér utak ítéletnapján jajgatni fognak, sírni. És vér serked a rögből, ha sorakozót fúj az arkangyal! A rekkenő délelőttiben elviselhetetlen kínok, száz és száz hangtalan sikoly vibrál. Inog a levegő! Grison odajön és vigyorog. - No mi az? Talán a kapitánnyal mulatni jobb volt?... Mi?! És röhög. Fécamp fáradt pillával, a búcsúzó tudattól kiforduló szem rezgő, üres fehérjével lassan felnéz.- Tán pihennél? He?! - kiáltja az altiszt. És belerúg a kezébe. Azután továbbsétál. Iszonyú kín ez a nem túlságos fájdalom is ilyen kivérzetten, kínlódó lélekkel, a merőleges síkból perzselő napkorong alatt. Váratlanul friss szellő támadt, amitől feléled. Mi ez?... Valami hatalmas szárny leng feléje; ami légáramlást kavar, és ez erőre hozza ismét. Nagyot lélegzik. Azután meglát egy lengő kabátszárnyat a sorvadásos Gerard kezében. A fiú legyezte.- Köszönöm... pajtás... - súgta a 63-as, és rámosolygott. Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket. Itt azután újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka, a sivár közöny kínjuk iránt, kissé a vallás és a filozófia közötti emelkedettebb, semleges lelki zónával, elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától. A hiúság, az ambíció, a környezet véleménye itt nem készteti őket pózokra, áskálódásra, gyűlöletre. Itt egy elbukott emberi tömb minden hősies vagy értelmes cél nélkül, mint valami magányos, puszta fal, állja a legkegyetlenebb sorsot, szenvedni az emberi közösségen kívül, egy kínai kuli életcéljánál is jelentéktelenebb erkölcsi tartalommal, Afrikában. És itt azután összenéznek ezek a rabok. És megismerik egymást. „Nini. Ez is ember...” Itt meglátják a másikban a lelket, és ezzel már önmagukban is észrevették. Itt most gonosz, kegyetlen, cinikus bűnösök megosztják egy beteggel a vízadagot. Itt rájönnek, hogy minden rab egyforma a csíkos zubbonyban. Sőt. Anélkül is! Némelyik itt úgy érzi, hogy jobb is lehetett volna azelőtt. Rejtő Jenő: Csontbrigád (részlet) Egy este Lytto, kit feleletre váró kérdései és nyugtalan, fiatal vére nem hagytak aludni, a palotában ide-oda kószálván, történetesen felvetődött a csillagvizsgáló erkélyére, hol az asztrológus fáradhatatlanul űzte furcsa hókuszpókuszait. Mikor meglátta Lyttót, gondterhes arcot öltött:- Imádkozzál, apród, szorgalmasan imádkozzál jó urunkért; csillaga gonosz jegybe ért, veszedelem fenyegeti életét. Azt mondják, te nagyon ragaszkodói hozzá. Igaz?- Igen - felelte Lytto csaknem szemérmesen. Az asztrológus kíváncsian nézett rá, mint valami csodálatos dologra. Meglehetősen összebarátkoztak azon az éjszakán, bár a barátság inkább egyoldalú volt; Lyttót hidegen hagyta az asztrológus jóindulata, mellyel bevezette tudománya nem túlságosan érdekes titkaiba. Mikor már unta a sok értelmetlen fecsegést napházakról, aszcenzióról, a hold csomóiról, tranzitusokról, periódusokról, megkérdezte a csillagjóst:- Mi mozgatja az égen a csillagokat? A jós áhítatos arcot öltött.- A csillagokat a Szeretet mozgatja, gyermekem. Vonzódnak egymáshoz, mint férfi a nőhöz, követik egymást dübörögve a végtelen mennyei síkon keresztül.- Mi dolguk lehet akkor az emberek sorsával? Bizonnyal eléggé elfoglalja őket a maguk szerelmi élete.- Fiam, fiam, hát nem tudod, hogy az embereket is a Szeretet mozgatja? A Felső Szeretet nyomán járjuk mi itt lent az Alsó Szeretet útjait.- Hát az, aki senkit se szeret?- Olyan ember nincs. Az nem ember. Az az Antikrisztus - mondta az asztrológus, és keresztet vetett. Lytto elbúcsúzott tőle, és sietve távozott a toronyból: borzongott. Az asztrológus babonákkal telt szavai az ő legmélyebb átélését igazolták: nem lehet szeretet nélkül élni. És akkor Galeazzo a magányosság tornyán, az irtózatos szabadság trónusán vajon hogyan állhat meg szemközt a Szeretet Istenével? Mint egy üldözött futott végig az oszlopos, sötét folyosókon, ősi olasz babonák jártak a fejében az Álorcásról, aki eljön majd az idők végezetén - kisgyermek korában hallotta talán, vagy csak emlékezett a földinél ősibb, kimondhatatlanabb emlékezéssel. Buzgó imádságban keresett menedéket, könyörgött megvilágosító kegyelemért rettentő kétségei közt, és nagy sokára elaludt. Aznap éjszaka nagyon szép álma volt. Tágas, világos réten át lovagoltak, Galeazzo meg ő. Nagy, fehér madarak szálltak vállukra, és kezükből ettek illatos bogyókat, azután Galeazzo leszállt, megigazította Lytto nyergét, és aggódó figyelemmel arcán kérdezte: „Nem fáradtál el, Lytto? Igazán nem fáradtál el, kisfiú?” És reggelre kelvén, amikor jólesően nyújtózott ágyában, úgy érezte, hogy megoldotta a rejtélyt: a kép csak az őrült milánói festő értelem nélkül való fantazmagóriáját ábrázolja; amiket pedig Galeazzo akkor este beszélt a hatalomról és a magányosságról, azok a vérfagyasztó, istentelen szavak csak az öregedő, beteg ember pillanatnyi elkeseredéséből születtek, és nem volt jelentőségük; kétségtelen, Galeazzóban is van szeretet, mint minden emberben, az ő keze is tud simogatni, szeme mosolyogni, finoman, mint senkié, és legkivált őt szereti Galeazzo, a csendes kis apródot. És ez olyan nagyszerű, csodálatos dolog, hogy az a nagy ember ilyen senki kisfiút szeressen, amit ha megtudnának Milánó polgárai, menten eldobnák gyűlöletük fegyverét. És mikor bement a szomszédos hálóterembe, hogy felkeltse a herceget, széthúzva a roppant ágy függönyét, mosolygott, meghitten, bizalmasan. Galeazzo most is, mint minden reggel, amióta láza elmúlt, magához intette Lyttót, leültette ágya szélére, és a félig még álmos ember együgyű, csaknem gyerekes hangján tréfálkozott vele, hogy miért nem hagyja aludni, hiszen még hajnal van.- Ugyan mit álmodtál, kis Lytto? - kérdezte ezen a reggelen.- Nem mondom meg - felelte a fiú elpirulva. Szerb Antal: A zsarnok (részlet) Radnóti Miklós - Razglednica (4) Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Szentkirályszabadja, 1944. október 31. I- Ff in i 1 ? * - A 1 *. 0 j 1 -I I ' /-***%'■ . - 4, «f M ■*-»j -t - 'Ml ■ , k 'Áty *■ ■- ' ■ -F - 1 > • I
