Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-14 / 24. szám
2 *2015 .június 14. üzym&áW ÉRTJÜK VAGY FÉLREÉRTJÜK? 3. Eltartás határok nélkül? Sokak vigasztalására és hitének erősítésére szolgált már a 127. zsoltár, Bibliánk szerint Salamon zarándokéneke. Ha ő ezt saját használatára szerzetté, akkor annál nagyobb ámulattal tölt el bennünket ez a gyönyörű költemény. Úgy tudjuk, Salamon mérhetetlen gazdagságban és jólétben töltötte éveit. De ha mindezek sem feledtették el vele, hogy a legcsodálatosabb város építésén is hiába fáradoznak az Isten segítségét semmibe vevők, akkor még mélyebben kell meghajtanunk fejünket a gazdag mágnás alázata és mély kegyessége előtt. A zsoltár első két verse nagy ellentétre épül: a házépítés, a város őrzése, a korai felkelés a munkára, a későig tartó feladatvégzés, a fáradságos kenyérevés - ez az egyik pólus, amelyről rögtön kimondja a megsemmisítő verdiktet: mindez hiábavaló! A másik pólusnak nincs jelzője, mert az határozott isteni kinyilatkoztatás és félreérthetetlen kijelentés: „Szerelmesének álmában is ád eleget.” (Károli-ford.) Körülményesebb az új fordítás: „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. ” Ezzel meg is elégedhetnénk, amíg van gonddal vagy fáradsággal szerzett kenyerünk. Nincs probléma: Isten azt ígéri az őt szeretőknek, ■■■■■■■MHHNMIIIIMIHHHHHHMIIIIIHB hogy eleget ad nekik. Méghozzá álmukban. Hiábavaló fáradozásukkal úgysem viszik semmire, de ingyen, azaz álmukban eleget kapnak. Az elég, eleget szavakat félre is lehet érteni. Például úgy, hogy Isten nekünk mindent megad. Tapasztalatok is azt mutatják, hogy az ilyen azonosítás sorsdöntővé, sőt végzetessé válhat, ha rájövünk, hogy nem mindent kapunk meg. Még álmunkban sem. Felvetődhet a gyanakvó kérdés: üres ígéret marad hát az isteni teljes körű gondoskodás? És akkor helytelen lesz a korabeli római katolikus fordítás is: „(Isten) minden bőséggel ellátja azt, akit szeret.” (Farkasfalvy-ford.) Luther fordítása úgy hangzik, mintha az álomban való ajándékozás pusztán a fáradságos kenyérevés ellentéte lenne: „Ezt megadja barátainak álomban. ” Az Ószövetség görög fordítása is körülbelül ehhez hasonló: „Mindenkor álomban ad az őt szeretőknek. ” Egy mai német magyarázó már így fordít: „Azt adja, ami helyes/jogos, azaz valamivel egyező, annak megfelelő. ” Ténylegesen minden azon múlik, hogy mit jelent az itt használt héber szó. A daj elegendőt, éppen eleget jelent, vagy másodjelentésben a szükségletet. Isten tehát az őt szeretőknek éppen annyit ad, amennyi a szükségletüket kielégíti. A szónak ilyen használatát találjuk 5MÓZ 15,7-8-ban is, ahol a testvér megsegítésére történik intés : „.. .be se zárjad kezedet a te szegény atyádfia előtt; hanem örömest nyisd meg a te kezedet néki, és örömest adj kölcsön néki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik. ” (Károli-ford.) Amennyi elég az őszükségére - ez tehát a szó mélyebb értelme. Egy magyarázó ezt így oldja föl: nem azt adja Isten az őt szeretőknek, amit kívánnak, hanem azt, amire szükségük van. Nem más ez, mint Jézus biztatása a Hegyi beszédben: „...jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. ” (Mt 6,32; Károli-ford.) Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a héber mondatban van egy szó (kén), amely helyeset, megfelelőt, éppen odaillőt jelent. De idekívánkozik a hetven évvel ezelőtt mártírhalált halt Bonhoeffer mélyértelmű mondata is: „Van beteljesedett élet, még ha nem is minden kívánságunk teljesült.” Isten tehát nem vehető rá bármire. Viszont bízhatunk abban, hogy ő akkor és annyit mér ki számunkra, amennyi biztosítja szegény életünket. Ezért újszövetségi hangvételű ez a szeretetre méltó zsoltár és az üzenete. Gémes István Isten vonzásában Berlin egyik metrómegállójában várakoztam, amikor megszólított egy húszévesforma fiú, és tört angolsággal szállás után érdeklődött. Magyaráztam neki, hogy egy közeli kollégiumnak van vendégszobája, de ezt nem egészen értette, ezért hát cifra magyarsággal hangot adott érzésének. Ez az irodalminak egyáltalán nem nevezhető kifejezés volt az, ami azonnal ledöntötte a kettőnk közötti nyelvi korlátokat. Bencéből ezután már dőlt a szó. Mesélt kalandos útjáról, amelyre műszaki egyetemisták által „fabrikált” Interrail vonatjeggyel indult el. Egy élményekben gazdag hónap után derült ki, hogy a jegy hamis, őt pedig a semmi közepén leszállították a szerelvényről. Pénze nem volt. A tiszta ruhából is kifogyott. Befogadtuk. Néhány nap múlva már a budapesti Keleti pályaudvarról telefonált. Aztán az elmúlt tizenkét évben mindig ő volt az első, akitől valamilyen formában karácsonyi üdvözletét kaptunk. Pál apostolt idézve emberi kapcsolataink „felette nagy titkok”. Nehéz megmagyarázni, hogy miért állunk valakivel szóba az utcán, és azt is, hogy kivel és miért barátkozunk. Az pedig még ezeknél is jóval nagyobb titok, ha Isten lép kapcsolatba és áll szóba velünk. Ez történhet egy metróra várva, a Balaton-parton vagy bárhol a világon. És ez a találkozás aztán tényleg felette nagy titok! Maga a csoda, hiszen hatalmas korlátokat és falakat dönthet le, vagy óriási távlatokat nyithat meg. Aki ennek a felette nagy titoknak a létéből valamit is megérzett, akivel Isten akár csak egyszer is szóba állt, az ettől az emléktől többé nem tud szabadulni, és további találkozásokra vágyakozik. Erre a felette nagy titokra, az Istennel való találkozásra érdemes várakozni: metrómegállóban, a Balaton-parton vagy bárhol a világon... Heinrichs Eszter Folyamatos konfirmáció „Az öregek koronája: az unokák, és a fiák ékessége: az atyák” (Péld 17,6) Lélek-jelenlét Öregnek érzem magam, ha arra gondolok, hogy huszonkét éve volt a konfirmációm. Fiatalnak érzem magam, ha arra gondolok, hogy a hétfői nyugdíjas-bibliaórán valaki azt említette, hogy neki hetvenkét éve volt a konfirmációja. Elgondolkodtatnak a számok és. a mögöttük rejtőzködő tartalom. Milyen szép is az, ahogyan generációról generációra megerősítést kaphatnak fiúk, lányok! Magától az Örökkévalótól. Merthogy ő az, aki konfirmál. Nem a konfirmandus, nem a szülők, nem a keresztszülők, és még csak nem is a lelkész. Hanem maga az Isten. És ha a szó eredeti értelmét vesszük, lehet konfirmáció egy profán élethelyzetben, egy emberi dráma kellős közepén, egy temetői csendben, egy magányos éjszakán a vonaton ülve vagy akár a szakadó júniusi esőt nézve a teraszon. Igen, ő az, aki megerősíthet, és meg is erősít. Sokszor nem úgy, ahogyan elképzeljük, sokszor nem úgy, ahogyan elvárjuk, sokszor nem úgy, ahogyan előírják egyházi dogmák. Másképpen. „Csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” - ahogyan Ady Endre fogalmaz Az Úr érkezése című versében. Konfirmáció. Megerősítés. Anynyira, de annyira szükségünk van rá nap mint nap, mint egy falat kenyérre. Újra meg újra. És megtörténik. Hányszor és hányszor megtörtént! És nemzedékről nemzedékre vándorol a tapasztalat, hogy az Isten a legváratlanabb helyzetekben is képes megerősíteni. És annyira jó volt hallani a dédszüleinktől, a nagyszüleinktől, a szüléinktől, hogy miként tartotta meg, segítette meg, erősítette meg, konfirmálta meg őket az Isten egy életen keresztül, újra meg újra. Olyan lenyűgöző számomra, amikor egy édesapa vagy édesanya továbbadia a wermpkpnpk «miamit ő is kapott. Fantasztikus kiváltság, hogy ezzel mintegy részese lehet ő is annak a konfirmációnak, amelyet alapvetően maga a Teremtő visz véghez. Vekerdy Tamás pszichológus mondott el egy rövid mesét arról, mennyire fontos, hogy a következő nemzedék is birtokolja azt a tapasztalatot, amelyet az előző nemzedék is kapott az azt megelőzőtől. A kis mese egy legényről szól, aki az erdőben egy nagy falhoz ért. Hátára rengeteg zsák és mindenféle csomag volt felkötve. Ám amikor észrevette a falat, elkezdte ledobálni a hátáról a holmikat, hogy ezek nélkül könnyen átugorja. Erre a fal elkezdett nőni és nőni, egyre magasabb lett. Ám amint elkezdte darabról darabra újra felvenni a csomagokat, a fal egyre alacsonyabb lett, és így csomagostul végül át tudta ugrani, és folytatni tudta az útját. Vekerdy ezzel próbálta illusztrálni, mennyire fontos az, amit magunkkal hozunk a múltunkból, a szüléinktől, a családunktól, a felmenőinktől, és én hadd tegyem hozzá: a vallási közösségünkből, az egyházunkból, a gyülekezetünkből. Generációról generációra... Mert hihetetlen erő van a továbbadásban. Én azt kívánom, hogy merjük továbbadni, amit mi is kaptunk! Ezekben a nehéz napokban, hetekben, így a tanév vége felé, amikor még inkább érezzük az erőnk, a türelmünk, az időnk végességét, legyen az életünk megerősítve, konfirmálva napról napra, újra meg újra, általa, aki az átölelő Atya, aki a szelíd Fiú, és aki a vigasztaló Lélek! Legyen az életünk folyamatos konfirmáció! Ámen. Gáncs Tamás Megjelent a Kelenföldi Evangélikus fAfvlonynl r\r\-r * ***,/•*.! - -7- -Ki dönti el, hogy mi lehetséges, és mi nem? Ki tervezi meg az adott utat, és ki engedélyezi a lehetőség kipróbálását? Ki hagyja jóvá az indulást? Ki mondja meg, hogy merre forduljunk? Ki mondja ki a végső szót? Ezek és ehhez hasonló kérdések elhangozhatnak a vezetéssel kapcsolatban egy konkrét cél elérése érdekében megtett útvonal tervezésekor, de ugyanúgy aktuálisak egy közösség, adott esetben egy gyülekezet építésénél, jövőképének kialakításánál. „Vezető beosztásban vagyok!” - mondta viccesen és büszkén valaki a volán mögött ülve. S ha csak ennél a képnél maradunk, és belegondolunk, akár meg is ijedhetnénk. Mert milyen kévésén múlhat egy baleset vagy annak elkerülése? Egy apró kormánymozdulaton, amely méterekkel, azaz pillanatokkal később végzetes lehet, vagy éppen elkerüli a bajt. Töredék pillanatnyi elmélázáson múlik, vagy éppen a lélekjelenléten. Sokat utazunk, és ezért bátran vallhatom tapasztalatom alapján, hogy valóban a lélekjelenléten, azaz a Lélekjelenlétén múlik az út sikere vagy kudarca. A célba érkezés szempontjából nem elhanyagolható, hogy milyen lelkülettel dunk-e egy rövid fohászt az út kezdetekor, s a célnál elhagyja-e szánkat a hála és köszönet szava. A napokban hosszú útra indultunk egy ismerős házaspárral. Én magam a hátsó ülésen foglaltam helyet az autójukban. Egész Magyarországot keresztülszeltük, több állomás is akadt útközben. Segítségünkre volt számos technikai eszköz: térkép, az útvonaltervező által megtervezett útvonal kinyomtatva és a navigációs rendszer az autóban. Ezenkívül autóztunk olyan útszakaszokon, amelyek már ismerősek voltak vagy nekem, vagy a vezetőnek. Egy momentuma az utazásnak elgondolkodtatott. Egy útkereszteződésben világosan mutatta a zsákutcatábla, hogy lezárták az előttünk levő útszakaszt. Kicsit megálltunk, tanakodtunk, és mégis nekivágtunk abba az irányba. Magyarán, nem hittünk a szemünknek. Vajon nem így vagyunk-e mi is sokszor, amikor Isten éppen egy zsákutcatáblával térít le az általunk elképzelt útvonalról? Végül egy helybéli segített, aki tudta, hogyan lehet kikerülni az útlezárást. Van, amikor semmilyen modern eszköz nem secít. aki ismeri a környéket, és ki tudja jelölni tapasztalata alapján a helyes útvonalat, hogy a zsákutcát kikerülhessük. Tudom, hogy sokszor elég egy újonnan épített körforgalom, és olyan elveszettnek érezzük magunkat. Merre is kell mennem? Ezt a tapasztalatot kamatoztathatjuk a gyülekezetépítésben is, amikor iránymeghatározásra, eligazodásra, célirányosságra van szükségünk ahhoz, hogy a birtokunkban lévő eszközökkel hatékonyan tudjuk gyarapítani közösségünket létszámban és lelkiekben. A vezetés nehéz feladat, és nagy felelősséggel járó munka. Körültekintően kell megvizsgálni a múlt adta hagyományokat, szokásokat, és erőforrásainkat felmérve bátran tervezhetünk, de nem mindegy, hogy ki vezet. Körbebástyázhatjuk magunkat a legmodernebb technikával, némely esetben kiderülhet, hogy a gép meghibásodik. Eltévedünk a szabadság látszatát keltő lehetőségek között. Bátran behajtunk a zsákutcába is, mert saját szemünknek sem hiszünk. De mindezek a kerülő utak tanítanak minket óvatosságra, körültekintésre, a cél újbóli felülvizsgálatára. S ha valami elzárja a tovább vezető utat, érdemes az ősi, jól bevált tapasztalaton alapuló útbaigazítást kérnünk. Valaki ezt mondta: ha Isten bezár egy ajtót, valahol megnyit egy ablakot. S ha képesek vagyunk körülnézni, meg is láthatjuk az új lehetőséget. Pünkösd táján itt az idő, hogy újra a Szentlélek vezetését kérjük. Egyéni életutunkon s a gyülekezetépítésben egyaránt. Imádsággá lehet pünkösdi énekünk kérése: „Jöjj el, drága Vigasztalónk, / Térj hozzánk, szállj reánk, / T.éw mi inrámnlítAnl.i” CJ2t? - . -N
