Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-08 / 10. szám
6 -m 2015. március 8. KERESZTUTAK Evangélikus Élet „Elég neked az én kegyelmem...” (2Kor 12,9) Bitskey Tibor, a nemzet színésze, Kossuth-díjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Magyar Érdemrend középkeresztjének tulajdonosa, Budapest II. és XVII. kerületének díszpolgára életének nyolcvanhatodik évében, 2015. február 2-án elhunyt. Hatvanhárom éven át játszott különböző színházakban. Száznegyven színpadi szerepben keltette életre a magyar és a világirodalom nagy alakjait. Filmekben, tévéfilmekben szerepelt, szinkronizált is. Az Evangélium Színházban is jelentős szerepekben láthattuk. Önálló estjeivel versmondással járta az országot. A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium öregdiákjainak megbecsült és aktív tagja volt. Temetése február 27-én volt családtagjai, barátai, pályatársai jelenlétében a zugligeti Szent Család-templom urnatemetőjében Szirmai Zoltán nyugalmazott fasori lelkész szolgálatával Mt 17,1-8 alapján. Búcsúzott tőle Balázs Péter, a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója és versmondással Mécs Károly színművész. Kilobbanó ragyogás Bitskey Tibor halálára Utolsó találkozásunkat idézem 2012- bői: a Torony Szállóban ültünk, forró kávé mellett, hogy kitüntetéséről beszélgessünk. A Hódmezővásárhely nagy szülöttéről, Bessenyei Ferencről elnevezett díjat ítélték neki. Színházban és filmen egyaránt képviselte a nemzeti értékeket, állt az indoklásban, hozzátéve, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar nyelv ápolásában. Boldog volt, tele tervekkel. „Elődöm és példaképem Bessenyei - mondta zengő hangján. - Nagy munkabírású ember volt, tele életszeretettel. Az egész világot magához akarta ölelni.” Ült, várakozott. Nyugalmasan és robbanásszerűen. Cigarettát vett elő kabátjából. A sűrű füst lassan beborította, csak aggódó szavai tudatták, hogy itt van, és üzenni akar. Mindenkinek. Föl sem merült, hogy egy nagy színésszel vagyok együtt. Inkább egy jobbítani akaró férfival, lélekemberrel, aki mondja a magáét, befelé néz. Nemcsak engem akar meggyőzni igazáról, de másokat is... Barna szeme a fáradt arcban fölgyúlva égett, és tenni akarást fejezett ki. Sürget az idő, tegyünk valamit a szétszaggatott országért! Bitskey Tibor nagyon szerette a szép, hazafias filmeket. Büszkén emlegette az Egy magyar nábobot, a Kárpát hy Zoltánt: igazi örömet adtak az embereknek. Legnagyobb sikerét a Rákóczi hadnagyában aratta. Halála estéjén a televízió ezzel a régi, kuruc kort idéző művel villantotta föl játékát, magyarságát. Ilyen volt 1953-ban, és ilyen maradt az utolsó pillanatig. A Vígszínházban Ajtay Andor, Sulyok Mária, Ruttkai Éva, Benkő Gyula segítette pályáját. Egyik alapítója volt az Evangélium Színháznak: Németh László, Tamási Áron, Sík Sándor súlyos gondolatait tolmácsolta közönségének. Az utóbbi években a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott. Csehov Cseresznyéskert című darabjában az öreg szolgát alakította, aki egyedül maradt a birtokon. Ottfelejtették. Beletörődve sorsába így kesergett: „Elment az élet, mintha nem is lett volna!” A nemzet színésze sokszor elmondta, hogy istenhívő ember. Sokat beszélget Istennel. Mindezt a híres Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumból hozta. Az iskola sugárzó erkölcsisége táplálta erős hitét. Szeretettel emlegette Bélay István igazgatót, aki a szép és nehéz színészi pálya felé irányította. Indulni készült. Néztem, ahogy kezével nyomatékot ad szavainak. Összeérintette ujjait, távolba mutatott, azután egymásba kulcsolta két tenyerét, mintha imádkozna. Segítséget kérne a jövendő napokhoz, a ritkán megfogalmazott ars poeticához: „Arra rendelt Isten, hogy bölcs emberek gondolatait tolmácsoljam. Élni segítsek. Teljesítsem feladatomat a lehető legjobban. Nagyon szeretni kell, amit csinálok.” Rajongva szerette mesterségét, gyönyörű anyanyelvűnket nyolcvanhat éven keresztül. ■ FFL In memóriám Hankiss Elemér ► Január 31-én kísérték utolsó útjára a Farkasréti temetőben Hankiss Elemér szociológust, irodalomtörténészt, a Magyar Televízió korábbi elnökét, aki rövid, súlyos betegség után, nyolcvanhat éves korában hunyt el január io-én. Híradásában a Magyar Távirati Iroda megemlíti, hogy özvegye, Zétényi Lili „játszó, örökké gondolkodó, alkotó emberként” jellemezte az elhunytat, akinek „vallása a tisztesség volt és a szabadság” Olvasóink közül azonban többen felhívták szerkesztőségünk figyelmét arra, hogy noha az evangélikus Hankiss Elemér nem ápolt szoros kapcsolatot az egyházakkal, kifejezett kérése volt, hogy temetésén őt az emberi erőforrások minisztere mint református lelkész búcsúztassa. Az alábbiakban Balog Zoltánnak a temetésen elhangzott beszédét közöljük. Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet! Mindazok, akik eljöttünk, hogy utolsó földi útjára kísérjük Hankiss Elemér embertestvérünket, hallgassuk meg Isten igéjét, az igehirdetés alapigéjét Máté evangéliumából, a 17. részből (1-9. vers): „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedigfehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: »Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.« Még beszélt, amikor íme, fény esfelhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!« Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagyon megijedtek. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: »Keljetek fel, és ne féljetek!« Amikorföltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: »Senkinek se mondjátok el ezt a látomást amígfel nem támad az Emberfia a halálból.«”Ez az Isten igéje. Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet! Túl a tételes valláson - vagy talán éppen innen -, az igaz megismerést és bizonyosságot keresve, vitázva a zsidó-keresztény hitkincs darabjaival, struktúrájával, és mégis újra és újra hozzá kapcsolódva, ebben a helyzetben keres bennünket ez a kétezer éves történet, a transzfiguráció története. Jézus Krisztus színeváltozása, megdicsőülése, melyben emberek - Mózes és Illés, de valójában Péter, Jakab és János, a tanítványok is - átesnek egyfajta metamorfózison, belekóstolnak egy másik világ csodájába, és üzenetet kapnak: „Ne félj! Ne félj a távozástól, ne félj az átváltozástól!” Most nem mi keresünk, most az üzenet keres bennünket. Pedig micsoda párbeszéd, beszélgetés lehetne ebből is, micsoda beszélgetést lehetne folytatni erről is vele, Hankiss Elemérrel, erről a transzfigurációról - meg annyi mindenről. Hankiss Elemér annak az intellektuális fegyelemmel és játékos könnyedséggel kereső magyar értelmiséginek a mintaképe, akiben a tudásból sohasem lett értelmiségi gőg, a világpolgárságból gyökértelenség. Belülről volt szabad. Azért keresett, kereste önmagát, azért akart minél többet megtudni és megérteni a világból, hogy annál többet mondhasson el arról, hogy milyen az élet Magyarországon, Közép-Európában - és leginkább: milyen lehetne. Milyen lehetne itt az élet, ha... És ez után a „ha” után jött a tudománynak, a tudományosságnak az a sajátos műfaja, amelyet ő nemcsak művelt, hanem teremtett is. Talán voltak nagyképű akadémikusok, akik ezt lenézték, de voltak olyan idők, amikor egy egész ország értelmiségének volt ez a lelki, szellemi tápláléka. Lesz-e, aki folytatja ezt a tudást, ezt a tudományt, ezt az aggodalmat, ezt a játékosságot, ezt a könnyedséget, ezt az olthatatlan keresést? Ennek a játéknak, ennek a kérdés-felelet, újabb kérdés játéknak, amelyet ő folytatott velünk, most és itt nincs vége, mert újabb és újabb kérdések jönnek, de ennek az életjátéknak az ideje lejárt. A búcsú értelme, a spirituális búcsú értelme, a szakralitás értelme, hogy meghalljuk az üzenetet a könyvből, a Bibliából. Abból a világból, mely életünk és halálunk érzékelésen túli metafizikus dimenziója. Ez az üzenet így hangzik: Ne félj! Ne félj a távozástól, ne félj az elváltozástól, ne félj a színeváltozástól! Ne félj, miközben látod, hogy az élet változik, hogy már nincs, ami volt, hogy már nincs, aki volt, megszűnt, eltűnt, vége. De te ne félj! Nincs vége, csak elváltozott, átalakult, átlépett egy másik dimenzióba. De ami volt, az újjá lesz, ami volt, az megvilágosodik. Ahogy hallottuk a történetben: arca fénylett, ruhája átiátszó volt, mint a fény. Transzparencia - oda megyünk, oda ment, ahol megvilágosodik az élet, ahol nem kell félni a transzparenciától, ahol még az az inkognito is megvilágosodik, amely annyira jellemző volt rá. Annyi levél érkezett a halálhírre. Valaki ezt írta: mindig úgy kérdezett, hogy sohase maradt idő arra, hogy őróla kérdezzünk. Ott majd ez az inkognito is megvilágosodik. Ott majd az a transzparencia lesz, amelytől nem kell félnünk egyikünknek sem. Az az ígéret fogja egybe az egyetemes keresztény hitet, hogy eljön majd az idő, amikor megértjük a megérthetetient. Amikor majd kiteljesedik, amikor majd beteljesedik, ami ma torzó s befejezéstelen. Amikor úgy változunk el, hogy feltámadunk, és ha feltámadunk, ha feltámad az Ember Fia, akkor majd el lehet mondani, ami itt nem volt elmondható, akkor majd megértjük. Oda megyünk, Egy „idegen” világból, egy idegennek tételezett világból egy még idegenebbe, mely mégis nekünk készült. Nekünk készült ez is, az is. „Feltámadunk” - áll még némely temető kapuján, némely fejfákon a titokzatos öt betű: A. B. F. R. A. - A boldog feltámadás reménye alatt. Ezt mondhatjuk, ezt kell mondanunk félve, óvatosan, ismerve az üzenet olcsó hamisítványait, és ismerve a nyitva maradó kérdéseket: „Feltámadunk? Hogyan, miért, csak nem gondolod komolyan?” De mégis mi mást mondhatnánk itt, ebben a kultúrkörben - ahogyan ő mondaná -, mint azt, hogy feltámadunk. És ez nem a keresztény dogma kérdése kizárólag, hanem milliók és évezredek bizonyossága, üzenete. Azoknak az üzenete, akik ebben a hitben éltek és haltak. Akik úgy hittek a halál utáni életben, hogy a halál előtti életben hittek. Abban a feltámadásban hittek, amely itt, ezen a földön kezdődik. Abban a feltámadásban, amelyik ugyanaz a szó, mint amit a Mester mond a tanítványoknak: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Ne félj a halál pillanatában! Kedves Lili, ne félj, ha visszanézel és ha előrenézel! Kedves Ádám, ne félj, ha a gyermekeidre nézel, ha az óceánra nézel! Ne félj, ne féljetek, ha a sírra néztek! Ne féljetek, ha az országra néztek! Ne féljetek, hanem kövessétek azt, amit a Mester mondott: keljetek fel, induljatok el, menjetek tovább arra, ahol újra van fény, ahol újra van világosság, ahol újra van találkozás, ahol feltámadás van! Elemér utolsó, könyvben olvasható gondolatai a félelemmel foglalkoztak. Fölháborodott azon, hogy az egyesült államokbeli közvélemény-kutatók szerint állítólag az amerikai emberek maximum tíz százaléka fél a haláltól. Nem hitte el. A halálfélelemről írt, az életfélelemről, és ennek pozitív értelmet is tulajdonított. így idézett egy tudóst: „Félek, tehát vagyok!’ Azt mondta, a félelem felhívás az életre. Ő így írta: lehet a félelem romboló, de lehet áldásos. Áldásos félelem, istenfélelem? Az evangélium azt mondja a romboló félelemre: ne félj! Amit elengedsz, az is a tiéd. Hiszen sem nem azé, áld akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő, irgalmas Istené. És ő azt mondja, hogy ne félj. Ámen. Bahamai bélyegek a világimanapra A bahamai posta három tagból álló bélyegsorozatot jelentetett meg az idei világimanap tiszteletére, amelyeket március 6-án kezdett forgalmazni. A bélyegeken helyi grafikusművészek az imanap liturgiájának fő gondolatait jelenítették meg. A 15 cent értékűn Jessica Colebrooke Sose feledd, hogyan szolgálj!, az 50 centesen Chantal Bethel Áldottak, a 65 centesen pedig Tyrone Ferguson Mesterkulcs című alkotása látható. A pénteki világimanap magyarországi alkalmainak sorában Budapesten például 17 órától a Deák téri evangélikus gyülekezet termében (V. kér., Deák tér 4.) szerveztek ökumenikus összejövetelt. ^ EvÉlet-infó Hle-vtcd v> Serve Bahamas Bahamas Bahamas World IXn of Prjvi'f 6th March 2015 World of ft'dver 6th March 2015 World IXsv of’ PruvtT 6th March 2015
