Evangélikus Élet, 2015. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
2015-03-08 / 10. szám
KULTÚRKÖRÖK 2015. március 8. *• 7 Evangélikus Élet Olvasom, hogy kétszázöt évvel ezelőtt született Hunfalvy Pál nyelvész, etnográfus, a 19. század egyik legnagyobb tudósa és polihisztora. Az évforduló kapcsán bennem azonban nem kevésbé híres bátyjával kapcsolatosan idéződtekfel „bensőséges emlékeim”. Amikor először léptük át az iskola kapuját - megilletődött, remegő, izgatott kis elsőéves középiskolások -, az egyik első információ, amellyel felsőéves társaink elláttak (mondhatni: amelyet megtöltésre váró, üres tarisznyánkba tettek), ez volt: a földszintifolyosón álló mellszobor orrának érintése varázserővel bír. Aki felágaskodva (merthogy magas talapzatra állították a méltóságteljes bronzszobrot) eléri és megsimítja a tekintélyes férfiú bronzorrát, azon a napon nem felel... Huhh, de jó, de életmentő volt ez a tudás, amelyet dobogó szívű, félig gyermek lényünk megkapott a tapasztalt felsőbb évesektől! (Sőt: az állítást diáklelket ismerő és velünk érző osztályfőnökünk is megerősítette.) Meg sem kérdőjeleztük igaz voltát. Tudtuk, erre bizony szükségünk lesz, nem is egyszer... így is lett. Hittük, és a pillanat törtrésze alatt miénk lett a nyílt titok. A szoborra pillantva pedig kétség sem fért hozzá: a varázslat működik, működnie kell: a fényes orr bizonyítja, hogy min-Az orr dig bizalommal fordultak a közgazdaság-tudomány leendő/reménybeli nagyjai a gazdaságföldrajz megalapozójához egy kis szolidaritásért. Ha az európai hírű földrajztudós cserbenhagyta volna őket, az orr idővel nem lett volna simogatásra érdemesített, következésképp az idő újra elbronzosította volna. De a tények magukért beszéltek, azaz világítottak. Hiszen maga Hunfalvy János - mert róla és a róla elnevezett közgazdasági szakközépiskoláról van szó - is járhatott hasonló cipőben, akár éppen a késmárki evangélikus líceum falai között vagy a miskolci evangélikus algimnáziumban. Talán neki is jól jött, ha egy-egy nehezebb napon a jó sors mentőövet dobottfelé, s kimaradt a kemény feleltetésből. Mondjuk 1838- tól Eperjesen, az evangélikus líceumban, ahol 1841/42-ben magántanulóként a teológiát is elvégezte... Egykori hunfalvysként ma is büszke vagyok az iskolában töltött évekre, és persze a magunk kis „abigéles” rituáléjára. (Szabó Magda Abigél című regényében a Matula leányinternátus diákjai a kert sarkában álló ódon kőszobor korsójába dobták titkos kívánságaikat, kéréseiket.) Ja, és végül a legfontosabb: hogy esetemben működött-e az orrérintés kártól-bajtól-veszedelemtől megóvó varázslata? Ezt nem árulom el. Ez hadd maradjon minden hunfalvys legbensőbb titka. Legyen elég annyi, hogy személyem: egy matematikai-fizikai-kémiai antitalentum, kinek szíve mindigaz irodalomért és a nyelvekért dobogott, s ott könnyűszerrel ért el jó eredményt, mégiscsak vette az évek egyre növekvő akadályait a reál tantárgyak terén is, sikerrel leérettségizett a rettegett tárgyakból, és külkereskedelmi ügyintézővé lett. Hogy aztán száznyolcvan fokos fordulattal továbblépve - azaz mégsem: Hunfalvy János nyomán az evangélikus teológiára tartva - egy nap cikket írhasson egy evangélikus egyházi hetilapba... a Hunfalvy-szoborról. ■ Stifner-Kőháti Dorottya „Szürkeháj-est” Fehérváron ► A jeles költő, irodalomtörténész és újságíró Petrőczi Éva (egyébiránt az Evangélikus Élet rendszeres szerzője) nemrégiben tette közzé a Fekete Sas Kiadónál legújabb kötetét - alcíme szerint két szemműtétének történetét - Szürkeháj címmel. Alkotói pályájának eme jeles darabját a múlt hét végén Székesfehérváron, az evangélikus gyülekezeti házban is bemutatták a dr. Molnár Gyuláról elnevezett irodalmi kör szervezésében. Nem véletlenül zajlott a könyvbemutató éppen az evangélikus gyülekezeti házban, hiszen az egyébként református Petrőczi Évát számtalan szál fűzi a lutheránus szellemiséghez is. Egyrészt „névadó” költőelődje, a 17-18. században élt Petrőczy Kata Szidónia evangélikus családból származott, másrészt az új kötetben is méltatott jeles szemorvosnak, Fabini János Teofilnak az apja evangélikus lelkész volt ugyancsak abban a korban. Persze az irodalomban nem felekezeti hovatartozás szerint osztályozzuk az írókat és a költőket. Ám az a fehérvári esten is egyértelmű volt, hogy a szerző szellemisége, hite, világképe a protestantizmus nélkül aligha lenne követhető, ahogy Bencze András helyi lelkész és püspökhelyettes míves bevezető szavai, valamint e sorok írójának a kötetről szóló eszmefuttatása után Petrőczi Éva nagy ívű előadása (képünkön) ezt világossá tette a hallgatóság számára. S ami nagyon fontos: ahogyan a Szürkeháj szövegének lendülete, olvasmányossága magával ragadja az olvasót, hasonlóképpen vagyunk írója élőszóban elmondott gondolataival is. A mai irodalommal kapcsolatban egyébként ritkán szólunk arról, hogy az élvezhetőség, a gördülékeny cselekmény változatlanul fontos. A Szürkeháj különösen jó példa arra, hogy érdemes így írni. Az esten arról is szó esett, hogy a gyógyulásban milyen fontos szerep juthat az ilyesfajta ismeretek átadásának, a lelki folyamatok előtérbe állításának. Jelzi mindezt a könyv „öregbetűs” tipográfiája is. S ahogy Stein bach József református püspök ír az előszóban: „Ez a kötet még ennél is több, biztatás arra, hogy szemeinket merjük mindig az Úrra vetni: »Szemeim mindenkor az Úrra tekintenek, mert ő húzza ki a tőrből lábamat.« (Zsoltárok 25,15)” Mindehhez járulnak a kötet prózafolyamát időnként megtörő versek, melyekből Petrőczi Éva néhányat fel is olvasott. Miközben hallgattuk a szerzőt, arra gondolhattunk, hogy az esendő, de hívő ember számára milyen fontos ez a szembenézés. Önmagával, betegségével és a lelki-testi gyógyulással. Az írás nyilvánvalóan sokat segíthet mindebben. Ahogyan az Áfonyás fohász befejezése is jelzi: „Teremtő Isten, látom világod, / lássam eztán is, világraéhes / szememben látás hadd rakjon fészket, / világ szennyétől engedj tisztulnom, / szent gyümölcs által fényre virulnom.” Ebben a „fényre virulásban” segített sokat Petrőczi Éva székesfehérvári irodalmi estje. ■ Bakonyi István Szellemidézés Németh Ágnes emlékezik édesapjára, Németh László íróra ► Reménytelen vállalkozás néhány hasábban megidézni nagy írónkat, Németh Lászlót (1901- 1975)- Pályaképet rajzolni róla, méltatni finom szövésű regényeit, esszéit, sikeres színdarabjait. Fordulatos életén nyomot hagytak a 20. század háborúi, történelmi viharai, miközben kivételes életműve a világirodalom szép szintézisévé vált. A tudományos értekezés helyett leányát, Németh Ágnest kerestem föl könyvekkel, festményekkel teli budai otthonában, hogy együtt emlékezzünk a negyven éve elhunyt íróra. A Németh házaspár lányaikkal (Budapest, 1969) - Agnes jobbról a harmadik- Örömhírrel kezdem: két hónapja megnyílt a Németh László-emléklakás! - mondja mosolyos arccal. - Szeretném megmutatni a beszélgetés után; itt van a közelben. Kis helyiség, kevés pénzem volt, ennyiből hoztuk létre. Úgy gondoltam, csinálok egy összeállítást édesapám életéből. Elég sokan megnézték, meghallgatták az általam készített dokumentumfilmet.- Hányán voltak gyerekek a Németh családban?- Szüleim nagyon fiatalon összeházasodtak. Született egy kislányuk, ám ő meghalt. Utána jött Magda, Judit, én, majd Csilla előtt még egy kislány; hat gyerek, de csak négyen élünk.' * * * * * * 4 • * •- Hogyan emlékszik vissza a szüleire?-Édesapám magánemberként nem volt szigorú, velünk azonban igen. Sokat kívánt tőlünk, de tőlem kevesebbet, hiszen én már negyediknek születtem, maradék gyereknek. Nem voltunk olyan feszesen tartva, nem akart annyit tanítani bennünket... Édesanyám a legcsodálatosabb asszony volt a földön. Furcsán hangzik, de nekem mindig az volt az érzésem, ha nem ő a felesége, akkor apám nem jutott volna olyan magasra az életében. Mindent ő intézett, mindenben segített. Apám mondta néha, talán nem kellett volna ez a sok'gyerek, de igazából • tudta, hogy ez gazdagította, színesebbé tette a napjait.- Veszekedtek a lányok?- A szülői szigor sokat segített. Idősebb korunkban elváltunk kicsit. Magda nővérem Amerikában él, az egy más világ, más ember; Judittal nagyon jóban vagyok, igazi testvérnek tekinthetem. Csilla betegeskedik, egy otthonban van; épp a napokban beszéltem az igazgatóval, engedje el, hogy közösen megnézhessük az emlékszobát.- Németh László hogyan dolgozott?- Emeletes házban laktunk; ő a földszinten viszonylagos csendben dolgozott, mi, többi‘ ek fönt: Reggel elmentünk iskolába, és ő is, mert kellett a pénz, írásból nem lehetett megélni. Hazajött, megebédelt, utána kis torna következett, majd lefeküdt két-három órára, azután nekikezdett az írásnak, sokszor vacsora után is folytatta. Nagyon kemény munkás volt, talán ezért bírt olyan hatalmas életművet teremteni. Hogy ezt négy gyerek mellett hogyan tudta megcsinálni, nem tudom.- Régi fotókon jeles írókkal vannak együtt. Kikre emlékezik szívesen?- Móricz Zsigmondra feltétlenül. A gyerek megérzi, hogy milyen rangja van a vendégnek, és nálunk Zsiga bácsi volt az Isten. Mindenki imádta; szerény emberként viselkedett, nem játszotta a nagy férfit. Sokat viccelt velünk, a mosoly soha nem fogyott el az arcáról. Egyszer apu nyáron Pestre utazott, hogy találkozzon vele, ő pedig eljött hozzánk, így elkerülték egymást. Nem olyan ember volt, aki egy ilyen helyzetben elkeseredik, és azonnal hazamegy. Kiment a konyhába, pucolta a krumplit ebédre. Szeretettel emlékezem Illyés Gyulára. Tisztelték egymást édesapámmal, sokat jártak együtt; ide sorolom még Szabó Lőrincet is. Elválaszthatatlan barátok maradtak mindvégig. Persze azt tudni kell, hogy a nagy alkotók között is vannak viták, összezördülések. Közöttük is előfordult, de egymás megbecsülése volt a legfontosabb.-A hódmezővásárhelyi évekből mit emeljünk ki?- Nem beszélt róla, annak ellenére, hogy a nagy alföldi várost a boldogság szigetének nevezte. 1945 őszén óraadó tanár volt, majd tanított a lánykollégiumban. Nagyon jól érez'te magát, de akárhogyan is vesszük, ott volt az a „kislány” az ő ideálja. Szüléink között is rossz lett a hangulat, s amíg attól a „múzsától" el nem vált, addig megmaradt ez a feszültség. Mi, lányok, mind anyámmal tartottunk. Esküszöm, nem volt három puszinál több, de ez sok szerencsétlenséget hozott ennek a három embernek. Én laktam Vásárhelyen is, a gimnázium negyedik és ötödik évében. Ott éreztem magam először teljes jogúnak, ugyanis otthon a két nővérem mellett nevetséges, megtűrt személy voltam. És a nimbuszom is gyorsan kialakult - apám tanár volt, mindenki kedves volt hozzám. Még most is vannak ott barátaim, akiket sűrűn meglátogatok.- Mikor járt utoljára a messzi városban?- Három hete voltunk az unokámmal. Azt szeretném, ha átvenné az én feladataimat; bemutattam, és kértem az ottaniakat, hogy éltessék a kapcsolatot. Ha lesznek érdeklődő diákok, akkor jöjjenek Budapestre, nézelődjenek az emlékszobában. Külön öröm, hogy a fiam jól érezte ott magát; érzi, hogy ez olyan hely, ahol jó lenni, figyelni és megpihenni...-Mihez kötődik édesapja életművéből?- Mondhatom, egész életemben olvastam. Szeretem az Égető Esztert; mindig mást fedezek föl, és akkor azt tartom a legkedvesebbnek. Különben óvakodnék egyet megnevezni, mert én is változom. A színdarabokat is szeretem; természetes, hogy mindent megnéztünk. Apám nem mindig jelent meg a bemutatókon, bizonyára volt benne apró félelem: jól mondják-e a színészek, mit szól a közönség? Amikortól rendszeresen műsoron voltak a darabjai, akkor meg azért nem volt ott, mert a ’70-es évektől már betegeskedett. Nagy művészek formálták meg a főszerepeket: Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Tímár József... Ezekből a közös találkozásokból később mély, őszinte barátságok lettek.- Németh László hite?- Keveset beszélünk róla. Apám szavait kölcsönözve, „egész művemmel lehetne pontosan felelnem” Európai távlatokat nyitott, a szó nemes értelmében „nemzetnevelő” akart lenni. A minőségre akart tanítani. Sokat vallott önmagáról és hitéről. Hogy milyen volt kapcsolata Istennel a lelke mélyén, lelkiismeretében miként követte a belső hangot, ennek csak az irgalmas Bíró lehet a megmondhatója...- Tudom, fájó, de befejezésül a halálévfordulóról kérdezem.- Nehéz az utolsó évekről beszélni. Édesapám addig foglalkozott a magas vérnyomással, amíg beteljesedett. 1971-ben agyvérzést kapott; sok küzdelemmel, drámai fordulattal teltek ezek az évek. 1975 januárjában súlyos betegen újra kórházba került. Március 5-én Budapesten hunyt el. Félelmetes rágondolni, hogy a nagy író nem tudott írni, újra kellett tanulnia az ábécét. Én most ugyanezeket élem meg, betegeskedem, de teszem a dolgomat, ahogyan tudom. Ami legjobban fáj, az apám mostani megítélése; nem mondhatom, hogy ma a régi híres ember volna. Az élet ilyen, de úgy gondolom, változni fog: visszatér egy igazabb értékrend. Tudom, mik a feladataim, mit kell tennem. Látom biztató arcát, hallom gyönyörű magyar nyelven írt üzenetét! ■ Fenyvesi Félix Lajos
